Hogyan lett az „élet vize” fegyver a Sátán ellen?

Minden korszaknak megvan a maga világvége-várása. A 14. századi Európában azonban ehhez nem kellett különösebb fantázia. Az 1315–1317-es nagy éhínséget rendkívüli esőzések és terméskiesés kísérte, majd megérkezett a fekete halál, amely Európa lakosságának jelentős részét elpusztította. Közben háborúk dúltak, parasztfelkelések törtek ki, az egyház pedig saját hatalmi válságaival küzdött.

Ebben a világban élt Rupescissai János, vagyis Johannes de Rupescissa ferences szerzetes, akinek különös történetét Dr. Justin Sledge vallástörténész, az ESOTERICA csatorna szerzője is részletesen feldolgozta. János meg volt győződve arról, hogy közeleg az Antikrisztus és vele együtt a civilizáció összeomlása.

A legtöbb hasonló látnok imádkozott és jósolt. János ennél tovább ment: fel akart készülni a világvégére. Ehhez pedig alkímiát, gyógyszereket és valóságos túlélési terveket kezdett kidolgozni.

Egy apokaliptikus eszme elszabadul

A középkori egyház sokáig óvatosan kezelte a világvége időpontjának találgatását. A helyzetet Joachim de Fiore itáliai teológus változtatta meg, aki a történelmet három nagy korszakra osztotta.

Úgy gondolta, hamarosan eljön a Szentlélek kora, amikor egy új, megtisztult spirituális rend váltja fel a korrupt intézményes egyházat.

Követői ettől kezdve lázasan keresték az Antikrisztust és számolgatták a világvége időpontját. Hol 1290-et, hol 1335-öt jelölték meg. A radikális ferencesek között pedig egyre erősebben terjedt a gondolat, hogy éppen ők lesznek azok, akik az utolsó időkben megmentik az emberiséget. Ebben a közegben jelent meg Rupescissai János.

Húsz év börtön – laboratóriummal

János 1310 körül született, Toulouse-ban tanult, majd ferences szerzetes lett. Az egyházzal azonban hamar konfliktusba került. 1344-től csaknem két évtizedet töltött különböző fogságokban. Élete egyik legfurcsább ellentmondása, hogy miközben időnként láncra verték, máskor pergament és alkímiai felszerelést kapott, hogy dolgozhasson. Az egyházi vezetők láthatóan maguk sem tudták, mit kezdjenek vele.

János látomásai ugyanis egyre merészebbek lettek. Egy alkalommal azt állította, hogy az Antikrisztust gyermekként látta megszületni egy Zeton nevű városban. Amikor megtudta, hogy Zeton valóban létező kínai kikötő – a mai Csüancsu –, még biztosabb lett abban, hogy látomásai valódiak.

Ügye végül az avignoni pápához került. Nem nyilvánították eretneknek. Ehelyett egy meglehetősen különös kategóriába sorolták: „fantasztikusnak” tartották. Ez nagyjából azt jelentette, hogy beszámíthatatlan látnokként kezelték – elzárták, de nem küldték máglyára.

A középkor első preppere?

János 1356 körül írta meg egyik legismertebb művét, a Vade mecum in tribulatione című könyvet. Ebben részletes forgatókönyvet készített az 1365 és 1370 között várható világvégéről. Jóslataiban összeomlott a társadalmi rend, parasztok támadtak uraikra, idegen hadseregek rohanták le Európát – köztük Magyarországot –, majd megjelent az Antikrisztus.

A különös azonban nem maga a jóslat volt, hanem az, amit tenni akart ellene. János szerint nem elég imádkozni és várni. Élelmiszert kell felhalmozni, biztonságos helyeket kell kialakítani, fel kell készülni a háborúra és a társadalom összeomlására. Mai szóval élve valóságos prepper, vagyis vészhelyzetre készülő túlélő volt.

Csakhogy egy apokaliptikus háborúhoz pénz is kellett. János ezért aranyat akart csinálni.

Arany a Sátán elleni háborúhoz

Első hallásra meglehetősen furcsa, hogy egy szegénységi fogadalmat tett ferences szerzetes az arany előállításával foglalkozott. János számára azonban ez teljesen logikus volt.

Ha az Antikrisztus seregei kifosztják a világot, a „szegény ferenceseknek” pénzre lesz szükségük az ellenállás megszervezéséhez. Arany nélkül nem lehet fegyverkezni, élelmet venni és új világot építeni. 354-ben írt Liber Lucis, vagyis A fény könyve című munkájában ezért részletesen leírta az aranykészítésnek hitt eljárásait.

Természetesen aranyat nem sikerült előállítania. A kísérletek mögött azonban nagyon is valós kémiai folyamatok zajlottak. Higannyal, salétrommal és különböző ásványi anyagokkal dolgozott, anyagokat hevített és szublimált.

Ráadásul szokatlanul világosan írt. Míg sok alkimista szándékosan titokzatos jelképek mögé rejtette módszereit, János pontos recepteket akart hagyni maga után. Nem volt ideje rejtvényekre. Ő valóban azt hitte, hogy néhány éven belül vége lesz a világnak.

Modern kutatók később laboratóriumban is kipróbálták egyes leírásait, és arra jutottak, hogy a szerzetes nem egyszerűen könyvekből másolt: ténylegesen kísérletezett.

Meg akarta állítani az öregedést is

Jánost azonban nemcsak az arany érdekelte. Meggyőződése volt, hogy az ember eredetileg sokkal tovább élhetne, és hogy az öregedés tulajdonképpen egyfajta betegség.

A középkori orvoslás még a négy testnedv egyensúlyával próbálta magyarázni a betegségeket. János ezzel szemben valami olyan anyagot keresett, amely képes lehet megőrizni a test életerejét. Ezt nevezte kvintaesszenciának, vagyis ötödik lényegnek.

Úgy képzelte el, hogy létezik egy különleges, romolhatatlan anyag, amely nem tartozik a földi világ megszokott elemei közé, mégis képes hatni az emberi testre. És egyszer csak úgy érezte, megtalálta.

Az „élet vize”

A megoldást a Keletről érkező, egyre fejlettebb lepárlási technológia kínálta. János bort kezdett többször lepárolni. Az eredmény egy furcsa folyadék lett: átlátszó volt, mint a víz, mégis lángra kapott; a nyelven égetett, a bőrön viszont gyorsan elpárolgott és hűvös érzetet hagyott maga után.

Ez volt az Aqua Vitae, az „élet vize”. Mai nevén: tömény alkohol. János szinte univerzális gyógyszernek tekintette. A legenda szerint saját életében is drámai körülmények között használta.

Börtönévei alatt a bilincsektől súlyosan elfertőződött a lába. Saját beszámolója szerint a seb olyan állapotba került, hogy nyüveket kellett eltávolítania belőle. A korabeli körülmények között egy ilyen fertőzés könnyen amputációval vagy halállal végződhetett. János többszörösen lepárolt alkohollal kezelte a sebet – és túlélte.

Nem tudhatta, mi az a baktérium, és természetesen semmit sem tudott a modern fertőtlenítésről. Mégis egy olyan anyaggal kísérletezett, amelynek antimikrobiális hatását ma már pontosan ismerjük.

Még az ördögöt is kémiával kezelte volna

János gondolkodása néha egészen meghökkentő irányokba jutott. A középkorban a démoni megszállottságot spirituális problémának tekintették, amelyre az ördögűzés jelentette a választ. János viszont azt gondolta: ha a démonok valamilyen finom, éteri anyagból állnak, akkor talán fizikai anyagokkal is lehet hatni rájuk.

Vagyis még az ördög ellen is gyógyszert keresett. Mai szemmel ez természetesen abszurd. Gondolkodásának módja azonban meglepően modern volt: újra és újra megpróbálta a természetfelettinek tartott problémákat fizikai folyamatokká alakítani, majd kísérletekkel beavatkozni azokba.

Minden jóslata tévedett – mégis nyomot hagyott a tudományban

Rupescissai János világvége-jóslatai látványosan megbuktak. 1370-ben nem jelent meg az Antikrisztus. Nem omlott össze a világ. Nem következett be az általa megjósolt végső háború. Prófétaként kudarcot vallott.

Alkimistaként és kísérletezőként azonban egészen más örökséget hagyott maga után. Világosan megírt kémiai és orvosi munkáit évszázadokon keresztül olvasták, gondolatai pedig később Paracelsus és az orvosi kémia fejlődésében is tovább éltek. Talán éppen ez történetének legnagyobb paradoxona.

Egy ember, aki tévesen meg volt győződve arról, hogy hamarosan véget ér a világ, annyira komolyan vette a veszélyt, hogy elkezdte módszeresen kutatni az anyagokat, gyógyszereket és technológiákat, amelyekkel túl lehetne élni.

A világvége nem jött el. A kísérletek viszont megmaradtak.