Már a klímaválság előtt tudták, mit kezdjünk a vízhiánnyal - egy 1902-ben aszály sújtotta kert titka

Amikor ma valaki „reziliens kertről” vagy vízhiányra tervezett kertészetről beszél, könnyű azt hinni, hogy ez a szemlélet a klímaválság szülötte – a legutóbbi néhány évtized találmánya. Pedig van egy magyar folyóiratcikk 1902-ből, amely pontosan ugyanazt a kérdést járja körül, amivel ma is küzdenek a kertészek: hogyan lehet szép, élő kertet létrehozni ott, ahol egyszerűen nincs elég víz.

A szöveg A Kert című lap 1902. július 1-jei számában jelent meg, szerzője Zelles Aladár. Nem elméleti tanácsadóként szólal meg, hanem valakiként, aki éppen most bukott bele a dologba.

Egy kudarc, ami gondolkodásra kényszerít

Zellesnek volt egy 38 méter mély kútja, teljes szivattyúberendezéssel. A rendszer mégsem működött megbízhatóan. Vizet lajtoskocsival kellett hordania, a lova pedig – ahogy írja – majdnem belepusztult a fáradságos munkába. A díszkertje közben nem úgy fejlődött, ahogy remélte.

„Hiába bujt abba minden gondolható mesterember és művész” – fogalmaz keserű humorral. A víz egyszerűen nem volt megbízhatóan elérhető, és ez minden más erőfeszítést hiábavalóvá tett.

Éppen ez az őszinte, gyakorlati kudarc teszi hitelessé mindazt, ami utána következik. Zelles nem egy kényelmes íróasztal mögül fejt ki elméletet, hanem egy valódi kényszerhelyzetre keresett működő választ.

Amikor a lexikon nem segít

Először a kézenfekvő úton indult el: végignézte a növénylexikonokat, hátha talál vízhiányt tűrő díszkerti növényeket. Csalódnia kellett. Ahogy írja, a lexikon „nem valami nagyon dús választékot nyújt”, mert a legtöbb szárazságtűrő faj forró égövi, vagy egyszerűen nem alkalmas díszkertbe.

Itt fordul a gondolatmenete egy sokkal termékenyebb irányba. Ahelyett, hogy tovább keresgélt volna a könyvekben, a saját telkén élő vadnövényeket kezdte figyelni. Nem azért, hogy vadkertet csináljon – kifejezetten rendezett, esztétikus díszkertben gondolkodott –, hanem mert a vad növényzet elárulta neki, mi képes egyáltalán megmaradni azon a talajon, azok között a csapadékviszonyok között.

Saját szavaival: „ha tanácsadóként a helyszínen élő vad növényeket vesszük zsinórmértékül, csakhamar meg fogunk győződni, hogy holdakra terülő díszkertet lehet ezeknek nemes fajaival betelepíteni, anélkül, hogy ízlésünk csorbát szenvedne.”

A vad növényt tehát nem célnak, hanem információforrásnak tekintette. És ebből a felismerésből született a cikk egyik legszebb mondata: „a természetnél szebbet és jobbat úgy sem alkothatunk, használjuk tehát a rendelkezésre álló dolgokat némi ízléssel fel.”

A pázsit, ami mindig kisül

A vízhiányos díszkert legnehezebb pontja Zelles szerint a pázsit. A hagyományos fűmagkeverékek augusztusra kisülnek, a szárító szelek pedig tovább rontják a helyzetet.

Hosszas kísérletezés után egy szokatlan megoldásra jutott: a porcsinfüvet találta alkalmasnak az első „pázsit-honosításra” ilyen körülmények között. Elismerte, hogy egy porcsinfüves gyep augusztusban és szeptemberben „sajátságosan” fest, de úgy találta, hogy rendszeres nyírás mellett és némi tavaszi csapadékkal kiállja a versenyt bármely hagyományos fűmagkeverékkel. Idővel pedig – a talaj javulásával – átadhatja a helyét egy tartósabb fűfélének.

(A korabeli „porcsinfű” elnevezés pontos botanikai azonosítása külön forráskritikai kérdés, ezért itt maradunk Zelles történeti megnevezésénél.)

Nem a növény, hanem a talaj

Zelles gondolkodásában a vízhiány kezelése nem egyetlen trükk volt, hanem összefüggő rendszer: helyi megfigyelés, növényválasztás, pázsitkérdés és talajművelés együtt.

Az egyik legérdekesebb, ma is elgondolkodtató mondata a talajra vonatkozik: „a porhanyón tartás pótolja részben az öntözést.” Úgy vélte, hogy a jól megforgatott, laza talaj részben helyettesíti a locsolást. Ez történeti állításként különösen figyelemre méltó – még akkor is, ha a mai talajkezelési gyakorlat már nem azonos az övével.

Zelles nem állt egyedül

Ami az egészet igazán érdekessé teszi: a magyar kertész felismerése nem elszigetelt kuriózum. Ugyanabban a korszakban Nyugat-Európában is hasonló szemléletváltás zajlott.

Az ír származású William Robinson már 1870-ben, The Wild Garden című könyvében szembefordult a korabeli, üvegházi növényekre épülő viktoriánus „szőnyegágyás” divattal. Helyette edzett, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó évelők természetes csoportosítását hirdette – nem feltétlenül csak őshonos fajokból, hanem bármilyen, a helyi klímához illő növényből. Robinson gondolata a maga korában szokatlan volt, mégis máig meghatározza a nyugati kertépítészeti gondolkodást.

Az egészen mai párhuzam pedig Beth Chatto angol kertésznő öntözés nélküli „kavicskertje” (Gravel Garden), amelyet 1991-ben hozott létre Essexben, egy korábbi parkoló helyén – az egyik legszárazabb angliai megyében. Chatto híres alapelve, a „right plant, right place” – a megfelelő növényt a megfelelő helyre – lényegében ugyanazt mondja ki, amit Zelles 1902-ben: ne a helyet alakítsuk a növényhez, hanem a növényt válasszuk a helyhez. A kert azóta is öntözés nélkül virágzik, és a modern szárazságtűrő kertészet egyik legtöbbet tanulmányozott példájává vált.

Mit jelent ez ma?

Óvatosnak kell lenni a visszavetítéssel. Zelles nem beszélt biodiverzitásról vagy őshonos élőhelyekről – ő egy gyakorlati kertészeti problémára keresett működő megoldást. És talán éppen ez teszi a felismerését időtállóvá: nem egy divatos elmélet, hanem a hely alapos megfigyeléséből született, kipróbált tapasztalat.

Három korszak, három különböző helyzet – Zelles vízhiányos díszkertje, Robinson vadkertje és Chatto kavicskertje –, mégis összeköti őket egy közös gondolat. Hogy a kertet nem feltétlenül kell mindenáron a növény igényeihez igazítani. Érdemes előbb magát a helyet megvizsgálni, és olyan növényeket választani, amelyek képesek együtt élni annak adottságaival.

Talán ez az 1902-es írás legérdekesebb üzenete. Nem az, hogy Zelles konkrét módszereit vissza kellene hoznunk – hanem az, hogy a jó kertészeti megoldás néha nem egy újabb beavatkozással kezdődik, hanem egy alaposabb megfigyeléssel.

Fotó: illusztráció