Mi van, ha nem kell mindig jobbá válnunk?

Franka Baum éppen ezt a kérdést teszi fel "Why we should stop optimizing ourselves" című TEDxAU College-előadásában. A közösségi médiával együtt felnövő generáció tagjaként abból indul ki, milyen érzés olyan világban formálni az önmagunkról alkotott képet, ahol szinte folyamatosan mások gondosan kiválogatott életével találkozunk.

Amikor saját magunkból is projekt lesz

Az „optimalizálás” eredetileg gépekhez, vállalatokhoz és folyamatokhoz tartozó fogalom volt: hogyan lehet valamiből gyorsabbat, hatékonyabbat, jobb teljesítményűt készíteni. Ma ugyanezt a logikát egyre gyakrabban alkalmazzuk saját magunkra.

Mérjük a lépéseinket, az alvásunkat, a kalóriáinkat, a produktív óráinkat és az edzésteljesítményünket, miközben applikációk, videók és influenszerek mondják meg, hogyan lehetnénk még egészségesebbek, tudatosabbak, sikeresebbek vagy vonzóbbak. Önmagában ezek egyikével sincs probléma. A gond ott kezdődhet, amikor a fejlődés már nem lehetőség, hanem állandó kötelesség lesz.

A közösségi média ezt különösen könnyen felerősíti. Saját életünket annak minden unalmas, bizonytalan és sikertelen pillanatával együtt látjuk, másokéból viszont többnyire a gondosan kiválasztott eredményt kapjuk: a lefogyott testet, az új állást, a rendezett lakást, a hajnali futást vagy a tökéletes nyaralást.

Ebből pedig könnyen megszületik az érzés, hogy mások már megérkeztek oda, ahová nekünk még mindig fejlődnünk kell.

Fejlődni szeretnénk – vagy nem érezzük magunkat elég jónak?

Talán itt húzódik a legfontosabb határ.

Egészen más azért megtanulni egy nyelvet, mert kíváncsiak vagyunk rá, mint azért, mert attól félünk, hogy lemaradunk. Más azért sportolni, mert jól esik erősebbnek lenni, és más azért, mert folyamatosan elégedetlenek vagyunk a saját testünkkel.

A fejlődés lehet örömteli, amikor kíváncsiságból, belső motivációból vagy egy számunkra fontos cél miatt történik. Ugyanez azonban nyomasztóvá válhat, ha a kiindulópont az, hogy jelenlegi formánkban valami baj van velünk.

A különbség kívülről sokszor alig látható. Két ember ugyanúgy járhat edzeni, olvashat önismereti könyveket vagy építheti a karrierjét, miközben az egyik azt érzi, hogy gazdagítja az életét, a másik pedig azt, hogy folyamatosan javítania kell saját magát ahhoz, hogy végre elfogadható legyen.

A közösségi média mindig mutat egy következő szintet

A digitális világ egyik sajátossága, hogy az optimalizálásnak gyakorlatilag nincs vége. Ha már edzünk, lehetne hatékonyabb az edzéstervünk. Ha jól alszunk, javíthatnánk a mélyalvásunk arányán. Ha sikeresek vagyunk a munkában, tanulhatnánk produktivitási technikákat, hogy még többet érjünk el ugyanannyi idő alatt. Mindig van egy következő mérőszám.

Fiatal korban ez különösen erős nyomást jelenthet, hiszen éppen akkor alakul ki az önértékelésünk, amikor a telefonunk naponta több száz példát mutat arra, hogyan nézhetnénk ki, hogyan élhetnénk, mit érhetnénk el, vagy mennyivel „jobb verziói” lehetnénk saját magunknak.

Az önfejlesztés így furcsa paradoxonná válhat: miközben elvileg azért dolgozunk magunkon, hogy jobban érezzük magunkat, a folyamatos javítás szükségessége közben azt üzenheti, hogy még mindig nem vagyunk rendben.

Néha a megállás is fejlődés

Baum provokatív címe nem feltétlenül azt jelenti, hogy többé ne tanuljunk, ne sportoljunk vagy ne akarjunk változni. Inkább azt kérdőjelezi meg, valóban szükséges-e életünk minden részét folyamatosan teljesítményként kezelni.

Lehet úgy is fejlődni, hogy közben nem tekintjük hibának azt az embert, akik jelenleg vagyunk. Ehhez talán néha éppen arra van szükség, ami az optimalizálás kultúrájából a leginkább hiányzik: megállásra. Olyan időre, amelynek nincs produktivitási célja, nincs mérőszáma, és amelyből nem kell feltétlenül jobb, okosabb vagy hatékonyabb emberként kijönnünk. Ez különösen szokatlan gondolat egy olyan korban, amelyben már a pihenést is optimalizáljuk.

Nem mindenből kell jobb verziót készíteni

Az önfejlesztés kultúrájának kritikája végső soron nem a fejlődés ellen szól, hanem annak a kérdéséről, miért akarunk változni. Mert érdekel valami? Mert örömet okoz? Mert fontos nekünk egy cél?

Vagy azért, mert miközben mások életét görgetjük, újra és újra arra jutunk, hogy nekünk is másmilyennek kellene lennünk?

Franka Baum előadásában nem ad részletes receptet arra, hol húzzuk meg ezt a határt, inkább magát a kérdést teszi fel. Talán éppen ezért találó: egy olyan kultúrában, amely folyamatosan arra biztat bennünket, hogy dolgozzunk önmagunk jobb verzióján, néha a legfontosabb önismereti lépés annak eldöntése lehet, hogy valóban szükség van-e újabb verzióra.