A 80-as évek végén, amikor a cég sorsa is bizonytalanná vált, és az ő osztályuk szűnt meg utoljára, sokan biztatták: de hát ehhez értesz, Krisztike, mi lenne, ha utazásszervezéssel foglalkoznál? Akkor teljesen más volt a jogszabályi környezet, egyéni vállalkozóként is lehetett utazást szervezni. Így indult el a saját vállalkozása. Még sokáig volt benne az egynapos bevásárlóút – Magyarországon áruhiány volt mindenből, ruhaneműből, mosószerből, farmerból, egyes élelmiszerekből. Az emberek a szomszédos országokba jártak ezekért. Aztán bővült a kínálat: nyáron menjünk tengerpartra (akkor még jugoszláv tengerpart volt). Fokozatosan épültek ki a kapcsolatok, a nyugdíjascsoportok is megkeresték, hogy lenne-e kedve az ő programjaikat szervezni és vezetni. Így aztán szépen felépült az iroda.
Tanulmányok és az első lépések
K: És te hogyan kerültél ebbe bele? Mit tanultál, és mikor szálltál be először anyukád munkájába?
V: Én a gimnázium után mentem turisztika szakra, a Veszprémi Egyetemre, vendéglátás-szálloda szakon. Úgy éreztem, az utazásszervezést nem kell külön tanulnom, az ott volt körülöttem. Nekem nagyon nagy szívszerelmem a szállodaipar – tíz éven keresztül dolgoztam szállodában, a kempingtől az ötcsillagos színvonalig. Nagyon szerettem, a mai napig közel áll hozzám. A szabadságaimat viszont mindig idegenvezetőként töltöttem, tehát nem nyaralni mentem, hanem dolgoztam – csak éppen máshol, a világ különböző pontjain.
Az, hogy anyukám mellé kerültem, fokozatosan történt. Néha szólt, hogy egyszerre két csoport indul, felülök-e a másik buszra? Elviszem-e a programot? Az idegenvezetői képzést az egyetem mellett végeztem el. Mivel az irodákban megtudták, hogy én is idegenvezető vagyok, elkezdtek megkeresni, főleg ifjúsági csoportokra. Nagyon korán elkezdtem diákcsoportokat vezetni, így ismertem meg egyébként Magyarországot is, és egyre távolabbi vidékeket. A 90-es évek elején már öt-hat napos külföldi diákutak szervezése és vezetése is a feladataim közé tartozott, ami akkor még ritkaságnak számított Magyarországon.
K: Éltél külföldön is, ugye?
V: Igen, kétszer töltöttem hosszabb időt külföldön. Egyszer gimnázium alatt Németországban tanultam – ennek aztán a későbbiekben nagy hasznát vettem, egy másik kultúrát ismertem meg, megtanultam alkalmazkodni. A másik jelentős időszak az volt, amikor az egyetem mellett gyakorlati helyet kerestem, és Ciprusra kerültem ki két évre. Rengeteg évfolyamtársam dolgozott a világ különböző pontjain. Ez is szállodai területen volt, és nagyon meghatározó volt az életemben.
A dac és az elfogadás
K: Tinédzserként tehát nem akartad ezt csinálni?
V: Tinédzser koromban megvolt bennem a dac: én biztos, hogy nem leszek idegenvezető, és biztos, hogy nem fogok utazási irodában dolgozni. Ez még az egyetem alatt is dolgozott bennem. Ennek hátterében az állt, hogy anyut nem sokat láttuk. A hétköznapi időszakokból is eltűnt az életünkből, az utak nagy része hétvégén zajlott, tehát mi őt hétvégén sem láttuk. Ez azért egy nagyon nehéz időszak volt.
Idővel azonban olyan tapasztalatra és tudásra tettem szert, ami mellett azt mondtam, ezt nem szabadna hagyni elveszni. Több nagy nevű magyarországi utazási irodának is dolgoztam, többnyire megkerestek, felkérésre. Aztán eljött egy váltás az életemben – úgy éreztem, az előző helyemet ott kell hagyni, és felmerült, hogy mi lenne, ha együtt dolgoznánk anyuval. Korábban is felmerült ez, de két dudás egy csárdában, anya-lánya, nem mindig működik. Addigra viszont én is megértem erre, és egymást is jobban megismertük.
Az érdekesség az volt, hogy anyukám imád utazni, és nagyon nehezen viselte az irodai létet – ezt kifelé nem mutatta, az utasok nem vették észre. Én viszont meglepően hamar megbékéltem az irodai munkával. Kevesebbet voltam jelen az utakon, sokkal inkább az irodai tevékenységeket vittem. Anyunál a mai napig megfigyelhető, hogy sokkal jobb érzése van az utakon, a csoporttal lenni, mint az irodai adminisztrációt vagy az értékesítést végigvinni. Így aztán szépen, finoman vettem át az iroda operatív vezetését.
A családi vállalkozás titka
K: Mi a titka annak, hogy egy kis, családi vállalkozás évtizedeken át talpon tudjon maradni a turizmusban, ahol annyi minden hat rá – gazdasági válság, járvány, háború?
V: A turizmus rendkívül kitett iparág: az időjárásnak, a gazdasági helyzetnek, egy járványnak, egy háborús helyzetnek. Az egyik kulcs szerintem a rugalmasság. Egy családi vállalkozásnál nem az elsődleges cél a profit termelése. A hosszú távú gondolkodás az, ami meghozza az eredményt – ezt számos más területen működő hasonló vállalkozás vezetőjével átbeszéltem, és mindenütt ugyanezt tapasztalják. Ha kevesebb az utas, ha meleg van, ha bármi egyéb probléma adódik, az ember nem azt nézi, hogy az adott hónapban mennyit tud kivenni a cégből.
El kell, hogy áruljam: néha mi tesszük bele a pénzünket. A megtakarított családi tőkét. A Covid alatt kizárólag azok a cégek tudtak túlélni, akiknek volt honnan beletenni, mert a támogatások nagyon elmaradtak. Ahol nem családi vállalkozás működik, ott sokkal könnyebben mondják azt, hogy elbocsátok mindenkit és bezárok. Ez egy gazdasági döntés, hiszen mindenki pénzből él. Egy családi vállalkozásban nem ritka, hogy nincs havi bér, nincs bevétel, nincs jövedelem. De a kitartó munkával el lehet jutni oda, hogy majd lesz, majd megoldjuk. Ehhez viszont tapasztalat és nagyon erős gazdasági szemlélet is kell.
Az elmúlt 20 évünk csak erről szólt: gazdasági válság, kisebb-nagyobb lezárások, járványok, háborúk. Az összetartás, a rugalmasság és a gazdasági helyzetre való gyors reagálás tesz erőssé egy ilyen vállalkozást.
A Covid mint végső próbatétel
K: A Covid volt a legmélyebb pont?
V: Igen, abszolút. Amikor kilenc hónapon keresztül Magyarország határait lezárták, hiába tudtunk belföldön utaztatni, az nem hozott bevételt. Az egyszerűen reklám volt. Hit abban, hogy amikor majd újraindulunk, mi akkor is itt leszünk. Csak vitte a pénzt, a bérleti díjakat ki kellett fizetnünk. Addigra viszont már kiépítettük egy erős bizalmi alapot, így nagyon sok segítséget kaptunk ebben az időszakban – ezeket azóta is igyekszünk megháláni.
Már nem voltak alkalmazottak. Mindenkivel úgy váltunk el, hogy jobban járnak, ha máshol keresnek megélhetést, mert itt nincs bevétel, csak kiadás. Ha még fél évvel tovább húzódott volna a lezárás, valószínűleg nálunk is lakat kerül az ajtóra. Van az a helyzet, amit már nem lehet tovább húzni. Mivel több képesítésem is van, én is azon gondolkodtam, hogy más területen keresek munkát. De aztán kinyílt a határ, és azóta gyakorlatilag folyamatosan felfelé ívelt minden.
Növekedés és terjeszkedés
K: Azóta bővültetek, költöztetek, győri irodát nyitottatok. Hol tart most a vállalkozás?
V: Eljutottunk arra a szintre, hogy Magyarország legnagyobb utazásszervezői között tartanak számon, és a közvetítés oldalán is jelentős cég lettünk – számolnak velünk a szakmán belül. Sajnos az első komolyabb kanyarban az irigység is előjött, ami számomra rendkívül elítélendő, de azt szoktam mondani, hogy Isten nem ver bottal.
Az, hogy megjelentünk a főutcán, nagyon régi vágy volt – két évvel ezelőtt sikerült megvalósítani. A közvetítési ágon egy jelentős cég kiemelt partnerei lettünk, ami felkérésre történt, nem én kerestem meg őket. Többedik nekifutásra és a nagy főnök személyes kérésére, egy megfelelő szerződés láttán mondtam igent – de nem azonnal, hosszabb előkészítést igényelt. Ez most egy második láb a vállalkozásban. Győrben is nyitottunk irodát. Jelenleg viszont inkább a kontroll-állapotban vagyunk: nem szeretnénk most eggyel nagyobbat lépni. Van még hova fejlődni, és van igény rá, de előbb kiteljesedünk abban, ami most van.
Jelenleg 15 alkalmazottunk van, emellett rengeteg alvállalkozó – idegenvezetők, buszos cégek. Ha azt nézzük, hány embernek adunk munkát és kenyeret, a szám a 80 felé tart.
K: Mi lenne a hosszabb távú álmod?
V: A családi vállalkozást tovább bővíteném – szeretném, ha a harmadik generáció is belépne. Két testvérem van, ott is vannak gyerekek, unokák, szóval látok benne potenciált. Ez azonban nem máról holnapra való, 10-15 éves jövőbeni terv.
Amellett, ami iránt nem állt le a fejlesztés, az a beutaztatás. Ez anyukámnak is álma volt, és én is megvalósítani szeretném: megmutatni Magyarországot a külföldieknek – de a magunk módján, nem tömegturizmus jelleggel, nem túlárazással. Ismerjük az egész országot, sőt a külhoni magyarságot is, és elsősorban csoportokat szeretnénk fogadni, mert egyébre most nincs kapacitásunk. Ez egy harmadik láb a vállalkozásban.
Nőként a turisztikában
K: Ti egy női családi vállalkozás vagytok, egy olyan iparágban, ahol azért sokszor határozott fellépés kell – buszsofőrökkel, partnerekkel való tárgyalások, válságkezelés. Hogyan éled meg ezt?
V: Ez egy érdekes kérdés, amivel én is csak egy évvel ezelőtt szembesültem igazán. Teljesen meg voltam győződve, hogy az utazási iroda kicsit olyan, mint a tanári pálya – ott elsősorban nők dolgoznak. Ebben a városban ez valóban jellemző. Aztán rájöttem, hogy a legtöbb, Magyarországon vezető szerepet betöltő utazási iroda tulajdonosa vagy vezetője férfi. Ez egy férfias ág. Az irodisták azok, akik a női vonalat képviselik. Van ahol nő a vezető természetesen, de ott ők is inkább férfias típusok. Én ebben más vonalat képviselek, mert nagyon az anya-vonal erős nálam.
Engem viszont annyiban nem érint másképp, hogy én kezdettől fogva dolgoztam férfiakkal – a volán mögött többnyire férfiak ülnek. A buszos ágon mindig férfi partnerekkel kommunikálok, és sokszor szinte anyai szerepbe kerülök: hatodik napja úton van valaki, és éppen az a legnagyobb problémája, hogy nincs meleg ebédje. Rengeteg mindenre kell odafigyelni.
Én azt érzem, hogy ebben inkább előnyt élvezek, vagy legalábbis megpróbálom az előnyös oldalára fordítani a helyzetet. Nem kell keménykedve beleállni minden szituációba. A racionalitást veszem elő, és az empatikus oldalt. Volt már, hogy egy repteret lezártak bombázások miatt, rengeteg csoport volt külföldön, mindenkit haza kellett szervezni. Ilyen szituációban személyesen is voltam már. Ilyenkor nem szabad elengedni a kolléga kezét – hajnali kettőig is dolgozni kell, ha szükséges, és nem szabad feladni.
Azt az erőt, amit esetleg egy férfi könnyebben visz ezekbe a helyzetekbe, néha érzem a hiányát. De van egy nagyon erős családi bázisom: a férjem és a gyerekeim hihetetlen támogatást nyújtanak. Van kivel megbeszélni a döntéseket, és ebben ott van a férfi meglátás is. Egyébként nálunk sokszor az is előfordul, hogy az iroda anyagilag veszít egy döntéssel, de nyer emberileg – és én ilyenkor az utóbbit választom, mert abban látom a jövőt.
Hogyan változott az utazási kedv?
K: Amióta a szakmában vagy, sokat változott, hogy mit akarnak az emberek, hogyan utaznak. Miben látod a legnagyobb változást?
V: A 90-es évek elejétől dolgozom a turizmusban. A 2000-es évek elején megjelentek az első fapados repülőjáratok Magyarországon, köztük egy magyar vezérletű, európai szinten is meghatározó társaság. Ez elindított egy változást. Körülbelül 2010 és 2015 között volt egy jelentős gazdasági válság, és ezután indult el igazán az egyéni utazásszervezés. Az emberek elkezdték maguk foglalni a horvát tengerpartra a szállást az interneten. A fapados járatok egyre több helyre vitték a magyar utasokat, és ezt is sokan megszervezték maguknak.
Jelenleg azt látom, hogy a magyarországi utazások mintegy 70%-át az emberek maguk szervezik meg. Marad egy 30%-os szelet, amelyben az utazásszervezők dolgoznak – benne egyéni utazásszervezéssel, csoportos utaztatással, diákutakkal.
A csoportos utazásoknál a kulturális alap nem változott: a kulturális programok iránt érdeklődőket mindig össze lehet terelni egy csoportba. Ami viszont változott: az elmúlt két-három év gazdasági visszaesése és az infláció miatt a kiskeresők és a nyugdíjasok maradnak el az utazásoktól. A belföldi szervezett utazások száma is visszaesett – részben azért, mert 65 felett és 14 év alatt ingyen lehet utazni, és az emberek megszervezik maguknak. Ehhez pedig nekünk alkalmazkodni kell.
Ma már nem elég, hogy felül valaki a buszra, és az idegenvezető nyolc órából hét órát végig beszél. Ezt el kell felejteni. Élményt kell biztosítani – egyszerűt és megismételhetetlent. Jó természeti helyszínt, fesztivált, gasztroélményt. Megállunk egy jó fagyizónál Soltvadkerten – 30 éve is megálltunk, és most is, mert nagyon szeretik az emberek. Vagy úgy időzítjük a hazaútot Debrecenből, hogy a csoport a budapesti tűzijátékot a hídról nézze végig augusztus 20-án. Ezek tervezett élmények. El kell rugaszkodnunk a komfortzónánkból.
Fenyegeti a mesterséges intelligencia a személyes élményt?
K: Nem fenyeget titeket az, hogy a ChatGPT, a Booking vagy más platformok teljesen átveszik az utazásszervezést?
V: Mi mindig is kerestük, hogy mit tudunk hozzátenni ahhoz, hogy minket válasszanak. Ez a jövőben is így lesz. Az elmúlt egy-két év gazdasági helyzete, a háború, a bizonytalanság egy fajta biztonságérzetet hívott elő az emberekből – és aki biztonságra töreszik, az visszatalált hozzánk. Ők azok, akik újra minket választanak, vagy folyamatosan minket választottak.
Most abszolút high season van nálunk, azt sem tudjuk, hova kapkodjunk, annyi a programunk. Amikor az utasok mosolyogva szállnak le a buszról, és azt mondják: életük legjobb programja volt – ez alapozza meg a jövőnket. Ennél nagyobb pozitív visszajelzés senkinek nem kell.
Nyaralás az utazásszervező módjára
K: Végezetül: egy utazásszervező, idegenvezető a saját családjával hova megy nyaralni?
V: Szerbiába és Montenegróba. Megnézzük Nándorfehérvárat és Szabadkát – a gyerekeim nyitottak a mi múltunkra, kultúránkra. Jó esetben az Aldunára is eljutunk, az a hőmérséklettől is függ. Aztán felmegyünk a Zlatibor-hegységbe, hogy egy kicsit lehűljünk, és megnézünk olyan természeti helyszíneket, amelyek a jövőben Európa nagy csodái lesznek – én már tudom, hogy azok lesznek, és még nincs tömegturizmus. Utána irány a tengerpart. Minden évben megyünk a tengerhez – allergia és asztma miatt is egyfajta kúra ez, az őszi influenza elleni felkészítés.
Ez most egy hosszabb program lesz, majdnem két hétig együtt lesz a család. Csak mi, csak négyen.
K: Mikor volt ilyen utoljára?
V: A gyerekek pici kora óta utaztunk, de mindig csak pár napra. Ez lesz az első komoly, hosszabb közös út – és az első olyan, amelyben nem csak a lustálkodás van benne.
