A pszichológiában ennek egyik formáját *parentifikáció-nak nevezik: a gyerek bizonyos értelemben túl korán kerül felnőtt szerepbe. Ebből később könnyen megszülethet az a felnőtt, aki akkor érzi magát értékesnek, ha szükség van rá. Ő oldja meg, ő segít, ő ment meg mindenkit.
Csakhogy a megmentés nem feltétlenül ugyanaz, mint a segítség.
Ha valaki helyett folyamatosan megoldjuk a problémáit, azzal átmenetileg megkönnyíthetjük az életét, de közben elvehetjük tőle annak tapasztalatát is, hogy képes megküzdeni velük. A megmentő pedig eközben egyre inkább nélkülözhetetlenné teszi saját magát. Ez családban, barátságban és párkapcsolatban egyaránt működhet.
És mi van, ha nem a biztonságot, hanem éppen a káoszt neveztük szerelemnek?
Az önismereti munka Lia párkapcsolati gondolkodását is megváltoztatta. A kultúránk tele van olyan szerelmi történetekkel, amelyekben a szenvedés szinte bizonyítéka az érzelmek mélységének. Hatalmas kibékülések, eltűnések, féltékenység, drámai levelek, újrakezdések, megmentésre váró férfiak és nők – mintha egy kapcsolat csak akkor lenne igazán nagy, ha közben időről időre romba dönt bennünket.
Pokorny Lia szerint ő maga is hosszú ideig vonzódott ehhez a fajta intenzitáshoz. A bajban lévő, nehezen elérhető, izgalmas, de kiszámíthatatlan ember érdekesebbnek tűnhet, mint az, aki egyszerűen jelen van, megbízható és érzelmileg elérhető.
Pedig a szorongás nem feltétlenül szenvedély.
A kapcsolatfüggőség is jóval összetettebb annál, mint amikor valaki képtelen egyedül lenni. Ugyanennek a működésnek lehet a másik oldala az intimitás kerülése: valaki újra és újra olyan embereket választ, akikkel nem kell igazán közel kerülni egymáshoz, mert a mély kapcsolatban már ott lenne a sérülés veszélye is.
Az *önismeret- egyik hozadéka ezért az lehet, hogy egyszer csak egészen más kezd vonzónak tűnni. Nem a megmentésre váró, kiszámíthatatlan karakter, hanem az a felnőtt ember, akivel nem kell folyamatosan érzelmi tűzoltást végezni.
**A nyugodt kapcsolat ettől még nem feltétlenül unalmas.*- Csak kevesebb benne a vészhelyzet.
Az egyedüllét közben kiderülhet, hogy nem is vagyunk magányosak
Lia életében ehhez egy hosszabb, mintegy ötéves egyedül töltött időszak is hozzátartozott. Közben a fia felnőtt, megjelent a fészekkiürülés élménye, és egyszer csak jóval több tér maradt saját magára. A társ hiánya azonban nem automatikusan magány.
Sőt, ha valaki hosszú időn keresztül mások igényeire, problémáira és hangulatára figyelt, az egyedüllét elsőre szokatlan csendje később felszabadítóvá válhat. Kiderülhet, hogyan szeretünk valójában élni, milyen a saját ritmusunk, és mi marad belőlünk, amikor éppen senkit nem kell megmenteni.
Ennek persze van egy érdekes mellékhatása. Ha valaki egyszer megszereti ezt a függetlenséget, az új kapcsolódás már kompromisszumot is jelent. Nem azért keres társat, hogy betöltsön egy hiányt, hanem el kell döntenie, hajlandó-e megosztani valakivel azt az életet, amelyet közben egyedül is megtanult szeretni. Ez egészen más kiindulópont egy kapcsolathoz.
Segíteni lehet úgy is, hogy nem vesszük át az irányítást
Pokorny Lia szakmai történeteiben ugyanez a változás jelenik meg. A Korhatáros szerelem forgatásán például Cserpes Laurával dolgozva nem azt próbálta megmondani a fiatalabb kollégának, hogyan kellene játszania. Inkább biztonságos közeget próbált létrehozni, amelyben a másik maga találhatta meg a saját megoldását.
Elsőre apró különbségnek tűnik, valójában azonban ugyanarról szól, mint a gyereknevelés. Nem én csinálom meg helyetted. Ott vagyok, amíg te megcsinálod.
A barátságokban ugyanezt jelenti a határhúzás. Ha egy közeli barát évek óta ugyanazt az önromboló kapcsolatot járja körbe, nem biztos, hogy a huszonhetedik közös elemzés segít rajta. Lia ilyenkor már képes azt mondani: szeretlek, melletted vagyok, de erről a problémáról nem tudok újra és újra beszélni, mert nekem is fájdalmas helyeket érint. A határ ebben az értelemben nem büntetés.
Éppen ellenkezőleg: annak kimondása, hogy én hol végződöm, és te hol kezdődsz.
A veszteség néha brutálisan pontosan mutatja meg, mi fontos
Az önismereti történetből nem maradhat ki a gyász sem. Babicsek Bernát korai halála mélyen érintette Liát. Kapcsolatuk különleges, játszmáktól mentes férfi-nő barátság volt: együtt dolgoztak, túráztak, eveztek, főztek, olykor egymás autóját takarították. Nem romantikus viszony volt, mégis olyan közelség, amelynek elvesztése alapjaiban rendezett át dolgokat.
A gyász egyik kíméletlen tanulsága számára az lett, hogy az idő valóban véges. Vannak döntések, beszélgetések és változtatások, amelyeket nem lehet korlátlanul „majd egyszerre” hagyni.
Hasonló felismerés kapcsolódik Kálloy Molnár Péter emlékéhez is. A gyakran ismételt mondattal szemben, hogy „mindenki pótolható”, Lia éppen az ellenkezőjét gondolja. Munkaköröket, szerepeket és feladatokat valóban átvehet valaki más, de egy ember sajátos jelenléte nem reprodukálható. Lehet továbbmenni nélküle. Ugyanúgy folytatni viszont nem.
A színésznek sem kell folyamatosan szenvednie
Ezzel együtt egy másik régi mítoszt is elengedett: hogy a nagy művészethez szükség van a szenvedésre. A színházi világban erősen él a romantikus kép arról, hogy az igazán hiteles alkotónak újra és újra bele kell mennie saját fájdalmaiba, és szinte „meg kell halnia” a színpadon. Lia szerint azonban a nehéz tapasztalat önmagában valóban gazdagíthat egy alkotót, attól még nem kell benne maradni.
Sőt, egy mélypontról sokszor akkor lehet igazán pontosan beszélni, amikor az ember már kijött belőle. Mert akkor nemcsak azt tudja, milyen a gödör alja. Azt is tudja, merre van kifelé.
A szabadságnak is van ára
Ez a gondolkodás szakmailag is változást hozott. Pokorny Lia kiszállt a klasszikus kőszínházi struktúrából, és saját alkotói, vállalkozói működés felé indult. Saját projektek, produceri feladatok, a Liaison, majd A majdnem tökéletes boldogság receptje és az ebből született könyv már jóval nagyobb szabadságot adott neki.
Csakhogy az önismereti munka egyik érdekes csapdája, hogy egy függő működés megszüntetése után a kényszer könnyen talál magának új terepet. Például a munkát.
A kreativitás, az ötletek és a folyamatos projektépítés kívülről kifejezetten produktívnak látszik, közben ugyanúgy szolgálhat arra, hogy ne kelljen megállni és csendben maradni. Lia saját működésében ezt a veszélyt is felismerte: a szabadság akkor valódi, ha nem csak arra használjuk, hogy még több feladatot zsúfoljunk bele.
Az önismeret közben a test sem mellékes
A változás ezért már nemcsak érzelmi vagy szakmai kérdés. Lia rendszeresen edz-, súlyzós tréninggel, body arttal és spinninggel támogatja fizikai állapotát, miközben a tánc továbbra is a bakancslista egyik következő állomása. Az -étkezésben tudatos rendszerre törekszik, figyel a megfelelő fehérjebevitelre és a zöldségekre is. A legnehezebb pont azonban nála is az, amivel rengeteg elfoglalt ember küzd: az alvás.
Egy késő estig tartó vidéki előadás után hajnali egykor hazaérni, majd reggel hatkor újrakezdeni a napot nem oldható meg sem edzéssel, sem tökéletes étrenddel. A regeneráció ugyanolyan része az egészségnek, mint a mozgás – csak sokkal nehezebb látványos teljesítményt csinálni belőle.
Mi marad belőlünk, ha letesszük a régi csomagokat?
Talán ez az egész történet legérdekesebb kérdése. Ha már nem kell mindenkit megmenteni, nem akarjuk kontrollálni a gyerekünket, nem a viharos szerelmet tekintjük az egyetlen igaz szerelemnek, nem rettegünk az egyedülléttől, és a munkánkkal sem próbáljuk kitölteni az összes csendet – akkor tulajdonképpen kik vagyunk? Pokorny Lia válasza szerint erre nincs végleges mondat.
Az önismeret ugyanis nem egy olyan projekt, amelynek a végén egyszer csak „megjavítjuk” magunkat. A gyerekkori minták és régi reflexek nem törlődnek ki, viszont egyre hamarabb felismerhetővé válhatnak. És ettől már nem feltétlenül ők irányítanak bennünket. Talán a felnőtt szeretet is valami ilyesmi.
Nem az, hogy minden akadályt eltakarítunk azok elől, akiket szeretünk. Nem is az, hogy megmentjük őket saját döntéseik következményeitől.
Hanem hogy mellettük maradunk, miközben elhisszük róluk: a saját sárkányaikkal ők is képesek megküzdeni.
