Elhunyt Lakat T. Károly, a magyar sportújságírás egyik korszakos alakja

Augusztus 7-én, délután fél háromkor még üzenetet írt. Arra kérte egy barátját, intézze el, hogy december 12-én ne legyen ügyeletes – mert azon a napon, mint minden évben, ott a helye a Tizedes utcai lakásban, a nappali ágyán, törökülésben, hogy átbeszéljék az estét. A találkozó elmaradt: Lakat T. Károly sportújságíró, a Nap TV egykori főszerkesztője elhunyt.

Az apa árnyékában, az apa örökségével

Lakat T. Károly egész élete és pályája elválaszthatatlan volt édesapjától, Lakat Károlytól, aki egykor a válogatottban Puskás Ferenccel is együtt futballozott, később pedig többek között a Ferencvárost irányította edzőként. A Tizedes utcai házon, ahol Károly felnőtt, névtábla őrzi az apa emlékét.

A fiú gyerekként ült az apja mellett, amikor a lakásba fontos emberek jártak: intézők, tisztek, futballügyek intézői. Egy 2007-es Hócipő-interjúban maga mesélte el, mit tanult meg ott hatévesen:

„Engem mindennél jobban foglalkoztatott, hogy becsönget Kőrösi Pista intéző bácsi, leül, és már mondja is apámnak, hogy láttam egy remek kullancsot a Lángban, vagy van egy nagyszerű stopperóra a Ganzban. Én meg nemcsak hogy bementem és leültem közéjük, hanem hatévesen meg is tanultam két elképesztően fontos dolgot, a maradás feltételeit: egy, nem szabad szólni, kettő, a fröccshöz mikor kell nyomni a szódát.”

Az apa 1988-ban halt meg, de Lakat T. Károly számára jelen maradt. Ugyanabban a beszélgetésben így fogalmazott:

„Bármiről is van szó, folyton arra gondolok, hogy ő most mit tenne, mit mondana, és a végén mindig úgy döntök, ahogyan ő döntene. (…) Kilencvenkilenc százalékban nyerünk: apám győzelemre vezeti a sírból az én élő gondolataimat.”

Aki filmet írt cikk helyett

Lakat T. Károly nem a klasszikus szakmai zsurnalizmus felől közelített a sporthoz. Tudósításai irodalmi stílusban, részletgazdagon, az interjúalany fejével gondolkodva születtek – gyakran még azt is megírta, amiről maga az érintett sem tudta biztosan, átfutott-e a fején.

Egy anekdota szerint Szendrei József, az Újpesti Dózsa válogatott kapusa egy kolumnás interjú után hívta fel egy újságíró barátját, mert csodálkozott: a beszélgetés remekre sikerült, holott állítása szerint mindössze két percet töltöttek együtt Károlyval. Lakat T. Károly ismerte a magyar futball teljes szereplőgárdáját, és – saját, félmosolyos magyarázata szerint – pánikhelyzetben, lapzárta közelében ez a rutin sokat segített.

A közeg elfogadta a módszerét. Akadt szövetségi kapitány, aki egy sorsdöntő mérkőzés előtt így búcsúzott tőle a szállodában: írjon, ami benne van, ő ezt jobban érzi. Amikor évekkel később rákérdeztek nála, valóban így gondolta-e, a kapitány azt felelte:

„Abszolúte, és pontosan azt írta, amit és ahogy gondolok. Még azt is levette, nem tudom, hogyan csinálta, ami kósza gondolatként csak átcikázott a fejemen a meccs egyik taktikai eleméről. Elképesztő!”

A Nap TV és a bántó félreértés

A sportújságíróból egy közéleti televízió főszerkesztője lett. Nap TV-s interjúi legendaszámba mentek: sajátos habitusa, komplett jegyzeteket felvonultató kérdéssorai nem engedték, hogy a beszélgetőpartner megússza egyszerű válaszokkal. Számos paródia is született unikális műsorvezetői stílusáról – ezeket, a visszaemlékezés szerint, nem vette a szívére.

Ami viszont bántotta: az interneten többször „lekommunistázták” a Nap TV miatt. Pedig – mint a portré fogalmaz – ilyesmivel aligha volt vádolható, hiszen apját, az edzőt a legvadabb időkben is megfigyelte az állambiztonság. Egy 1966-os jelentés szerint „a céklát azért nem eszik a fiúk, mert piros” – idézi a szöveg a politikai rendőrség aktáját, amely az öreg Lakat kétélű, a hatalom felé áthallásos megjegyzéseit rögzítette.

Az elhallgatott pálya, az elmaradt interjú

Lakat T. Károly maga sosem lett futballista, pedig gólerős középcsatárként nevelkedett a Ferencvárosban. Apja Debrecenbe irányította orvostanhallgatónak, amikor Szusza Ferenc Győrbe vitte volna. A visszaemlékezés szerint az edző attól tartott, hogy fia nem lesz Albert Flórián – lejjebb pedig nem szabad adni –, de kiváló orvos még lehet a válogatott mellett. Debrecenben nagyjából fél évig bírta.

„Hetven májusában magától értetődő természetességgel mondta nekem Németh Gyula a Népsport labdarúgórovatában, hogy akkor most ide ülj le” – emlékezett vissza pályája kezdetére.

Éveken át próbálták rávenni egy életútinterjúra, de nem állt kötélnek. Egyik indoklása szerint:

„Drága Andriskám, egészen biztos vagyok benne, hogy kiváló beszélgetés lenne, de meglátnám az első kommentet Akárki Bélától, hogy hova takarodjak, meg miért, és napokig rágódnék rajta; nem kell ez nekem.”

Az utolsó éveiben egyre kevesebb helye maradt az írásra. A szűkülő lappiacról és a mellőzöttségről egyszer fájdalmas tárgyilagossággal beszélt: „Nézd meg, itt vagyok hatvan fölött, a legjobb korban, rengeteg tapasztalattal, és nem kellek senkinek.”

A december 12-i találkozók

Minden évben december 12-én várta a barátait a Tizedes utcai lakásba – köztük Benedek Szabolcsot, Borbély Zoltánt, Balázs Tibort, Csillag Pétert –, ahol felesége, Márti terített asztalt, és a beszélgetés órákig folyt. A sarokban gyakran ott ült unokája, Bence és Bálint is, ahogy egykor ő hallgatta az apját.

Utolsó cikkeinek egyike – a Sport plusznak – a Real Madrid ferencvárosi látogatásáról szólt. Örömmel jelezte egy barátjának, hogy nézze meg az írást; nem is annyira a cikk visszhangja miatt, inkább hogy érezze: számít még, és számít a következő december 12-e is.

Az idei találkozó már nélküle marad.