A Balaton Szupermaraton harmadik napjának reggelén a test már nem engedelmeskedik. Az első két nap eufóriája tovaszállt, a megközelítőleg száz kilométernyi aszfalt minden egyes centimétere beleégett az izmokba. A csípőízületek olyan mértékben tiltakoznak a mozgás ellen, hogy a versenyző a kísérőautóból is csak megkapaszkodva, bicegve képes kászálódni. A cél, hogy a mosdóig eljusson, szinte leküzdhetetlen akadálynak tűnik. Ilyenkor a bemelegítés koncepciója is abszurd vicc. A józan ész azt suttogja, hogy itt a vége. Aztán elhangzik a rajtjel, a lábak mechanikusan mozdulni kezdenek, a korábbi tempó valahogy visszatér, és a lehetetlen mégis valósággá válik.
Ezekről a drámai, az emberi teljesítőképesség határait feszegető pillanatokról mesélt Lang-Somogyi Zita, a 2026-os Balaton Szupermaraton (BSM) női győztese a Nőszintén podcast-ban. Története azonban sokkal több egy sportolói beszámolónál: egy rendkívül mély önismereti utazás krónikája, amely bemutatja, hogyan lehet összeegyeztetni a versenysportot a nagycsaládos anyasággal, és miként válik a futás a modern ember számára a spiritualitás egyik legerősebb formájává.
Kötéltársak az aszfalton: A szolidaritás diadala a versengés felett
Amikor a fájdalom a harmadik napon, valahol 12-13 kilométer körül a legélesebbé vált, Zita mögött feltűnt a mezőny második helyezettje, Stefanovics Anna (Panka). Egy klasszikus sportnarratívában ez a pillanat az előzésről, az ellenfél megtöréséről szólt volna. Az ultrafutás világa azonban más törvények szerint működik.
Amikor Zita biztatta riválisát, hogy fusson tovább, Panka lelassított, és közölte: esze ágában sincs előzni, inkább együtt futnak. Az ultrafutók közösségében ezt hívják „kötéltárs” kapcsolódásnak. Ez egy olyan láthatatlan biztonsági háló, amelyben a hosszú, kimerítő versenyeken a futók egymást segítik át a mélypontokon. Míg egy hagyományos városi maratonon a fókusz a puszta teljesítményen és a sebességen van – a versenyzők szinte levegőt is alig kapnak, teljesen befelé fordulnak –, az ultratávokon a tempó lehetővé teszi, olykor meg is követeli a kommunikációt.
A két nő beszélgetésbe elegyedett. Panka történeteket mesélt más futókról, a közösségről, és miközben a figyelem a fizikai gyötrelemről a kapcsolódásra terelődött, valami megmagyarázhatatlan történt. „Addig-addig beszélgettünk, hogy eltelt két kilométer, meg öt, meg tíz, és hirtelen már azt éreztem, hogy jé, nem is fáj a csípőm” – emlékezett vissza Zita. Ez az élmény rávilágított arra a mentális mechanizmusra, ami az extrém állóképességi sportok sajátja: a test vészjelzéseket küld, mert amit tesznek vele, az biológiai értelemben nem normális. De amint az elme nem a fájdalomra fókuszál, a fizikai szenvedés gyakran köddé válik.
Vajúdás kétszáz kilométeren át
A hosszútávfutás és a szülés között húzódó párhuzam nem új keletű, de Lang-Somogyi Zita – aki eredetileg dúlaképzést is végzett – egészen különleges perspektívából látja ezt. Míg a felkészítőkön gyakran mondják a kismamáknak, hogy a vajúdás olyan, mint egy maraton, ő a saját bőrén tapasztalta meg a fordítottját: egy ultraverseny pontosan olyan, mint a szülés folyamata.
Az ember hónapokon át készül, precízen megtervezi a frissítést, a felszerelést, mentális technikákkal vértezi fel magát. Ám amikor a folyamat elkezdődik, az előre megírt forgatókönyvek gyakran érvényüket vesztik. Váratlan kihívások jönnek, új típusú fájdalmakkal kell szembenézni, és a végén, amikor már minden tartalék kimerült, valahonnan előkerül az a megmagyarázhatatlan őserő, ami eljuttat az eufóriáig.
A test jelzései és a vipassana meditáció
De hogyan lehet eldönteni egy többnapos verseny kellős közepén, hogy a test csupán a komfortzóna elhagyása miatt tiltakozik, vagy valódi, maradandó károsodást okozó sérülés közeledik? A BSM negyedik napjára Zita térdfájdalma olyan szintre lépett, hogy az éjszakai alvást is ellehetetlenítette. Az indulás is kérdésessé vált.
Ekkor egy lengyel ultrafutó, akivel angolul kezdett el beszélgetni a pályán, adta meg a kulcsot a továbblépéshez: azt mondta, a sérülést és az extrém fáradtságot az ember ösztönösen meg tudja különböztetni. A fájdalom többnyire csak a fejben létezik, miközben a test valójában meglepően erős.
Ez a hozzáállás kísértetiesen hasonlít a vipassana meditáció alapelveire. Ahelyett, hogy a fájdalmat egy hatalmas, leküzdhetetlen, homogén fogalomként kezelnénk, apró érzetekre kell bontani. Hideg vagy meleg? Szúr vagy ég? Amint a megfigyelő pozíciójába helyezkedünk, a fájdalom elveszíti az erejét felettünk. Ahogy az ultrafutók tartják: minden jön és megy, minden elmúlik. Minden állapot időszakos, és hamarosan felváltja egy másik. Ez a meditatív elfogadás tette lehetővé, hogy Zita a célba érkezés előtti kilométereken, meglátva a pálya szélén szurkoló családját, hirtelen elfelejtse minden fájdalmát.
A mezítlábas álmoktól a fodrászszékig
Ahhoz, hogy megértsük ezt a kitartást, vissza kell mennünk az időben egy vajdasági kisfaluig. Zita egy olyan családból származik, ahol a sport egyáltalán nem volt része a mindennapoknak. Bár általános iskolásként kiváló eredményeket ért el atlétikában – 600 és 800 méteren országos második helyezett is volt –, a komolyabb szabadkai edzések logisztikája megoldhatatlan volt. A gimnázium elején racionális döntést hozott: elengedte a sportot, hogy ne eméssze fel a fiatalságát.
Belül azonban mindig ott pislákolt egy gyermekkori álom. Kislányként, amikor meghallotta egy mezítlábas afrikai futólány történetét, aki a semmiből érkezve hódította meg a világot, megfogalmazódott benne a vágy: egyszer ő is lefut egy maratont. Évtizedekkel később, háromgyermekes édesanyaként ez a vágy egy fodrászatban kapott új lángra. Fodrásza, Andi, aki nagy futó volt, éppen a BSM félmaratoni távjára készült, de kiderült, hogy babát vár. Felajánlotta a nevezését Zitának, aki akkoriban maximum öt kilométereket kocogott.
Négy hónapja volt felkészülni. Egy horvátországi nyaralás alatt, egy hat kilométeres partszakaszon rótta a köröket, és amikor sikerült lefutnia a 12 kilométert, hősnek érezte magát. Az első igazi versenye a Hősök teréről indult, és a többezres tömeg dübörgése az aszfalton olyan katartikus eufóriát váltott ki belőle, hogy potyogtak a könnyei. Ott tanulta meg a futás legszebb leckéjét: a rajtvonalnál nem számít, ki honnan jött, milyen élethelyzetből érkezett. Csak az számít, hogy mindannyian ugyanazért vannak ott – hogy fussanak.
Amikor az anyaság és a sport összeér
Ma már Lang-Somogyi Zitáék egész élete a sport körül forog. Férje, Zsolti szintén sportol, három lányuk – Panni, Lilla és Luca – pedig versenyszerűen triatlonoznak. Az állandó logisztika, a gyerekek edzésre hordása szigorú keretek közé szorítja a mindennapokat, de Zita ebből kovácsolt előnyt.
Saját sportkarrierje nagyrészt annak köszönhetően indult be újra, hogy amíg a lányokat az edzésen várta, ő is felhúzott egy futócipőt. A hajnali uszodai várakozások üres perceit kilométerekké alakította. Ez a gyakorlatias hozzáállás vezetett el az első maratonig, majd az IronMan versenyekig.
Fejlődése tudatos és szívós volt. Amikor egy bécsi maratonon 3 óra 4 perces időt futott, tudta, hogy a bűvös 3 órás határ áttörése már csak idő és rengeteg munka kérdése. A következő évben sikerült is: 2 óra 58 perccel ért célba. Bár férje is a pályán volt még, ő egyedül, ismerősök nélkül futott át a célvonalon, és úgy sírt a boldogságtól, mint egy kisgyerek.
Egy női és egy férfi stratégia anatómiája
Érdekes kontrasztot mutat, ahogyan Zita és a férje a futáshoz és a versenyzéshez viszonyulnak. Ez a különbség talán a férfi és női energiák eltérő működésének lenyomata is a sportban.
Zita számára a futás elképzelhetetlen kapcsolódás nélkül. Versenyek közben, amikor a pálya szélén kisgyerekek nyújtják a kezüket egy pacsira, ő mindenkivel lepacsizik. Számára az érintésből, a tekintetekből energia érkezik, ami továbbviszi. Férje, Zsolti ellenben racionálisabban közelít: szerinte a pacsizás csak lelassítja az embert, megszakítja a fókuszt, ő szigorúan a teljesítményre koncentrál.
Ez a női összetartó erő nemcsak a pacsikban, hanem az elit ultrafutó közösségben is megmutatkozott. Amikor Zita „a semmiből” érkezve megnyerte a BSM-et, az olyan legendák, mint Maráz Zsuzsi és tanítványa, Panka, nem riválisként, hanem hatalmas szeretettel fogadták. Beemelték maguk közé. Később, amikor Panka az Ultra Balatont futotta, Zita – aki épp egy debreceni gyerekversenyen volt – hangüzenetben támogatta őt. Maráz Zsuzsi éjszaka küldött üzenetéből kiderült: Panka többször is visszahallgatta Zita szavait a holtpontokon, és ez adott neki erőt a továbbhaladáshoz. A kilométerek távolsága ellenére a kötelék valós és megtartó volt.
Nevelés a pálya széléről: A Safety First elve
Három versenysportoló lányt nevelni folyamatos pszichológiai és pedagógiai egyensúlyozást követel. Zita és Zsolti alapszabálya: soha nem erőltetik a sportot. Nem a saját meg nem valósult álmaikat akarják a gyerekeiken keresztül beteljesíteni. Ha a lányok fáradtak, kihagyhatnak egy edzést. Ha betegek, szigorú a tiltás – a test regenerációja mindennél előbbre való.
A családi mottót az édesapa fogalmazta meg a legtisztábban a rajt vonalánál: „Safety first, érezd jól magad, és add ki magadból a legjobbat!” Ez az elv nemcsak a sportban, de az élet minden területén iránytű lehet. A biztonság az első, utána jön az élvezet, és a teljesítmény csak ezekre épülhet.
A szülők tisztában vannak a versenysport mentális terheivel is. Amikor a lányokban félelem alakul ki egy-egy technikai elemtől – például egy gyors kerékpáros kanyartól a lejtőn –, nem félnek szakemberhez, sportpszichológushoz fordulni. Tudják, hogy hol húzódik a szülői kompetencia határa, és mikor van szükség külső, professzionális segítségre a mentális gátak feloldásához.
A rivalizálás pszichológiája és a generációs szakadék
A testvéri dinamika különösen izgalmas egy olyan családban, ahol a lányok egymáshoz közeli korosztályokban versenyeznek. A kétévente történő korosztályváltások miatt előfordul, hogy a két idősebb lány, Panni és Lilla egymás ellen küzd az aranyéremért. A szülők figyelemmel kísérik ezt az egészséges rivalizálást, amely jelenleg még felfelé húzza őket, kiváló edzőtársakká téve a testvéreket. Különösen érzékeny időszak a kamaszkor, amikor a hormonális változások, a test átalakulása komolyan befolyásolják a teljesítőképességet, és akár egy fél év alatt is felborulhatnak a korábbi erőviszonyok.
Ez a sportos burok azonban egyfajta generációs elszigetelődést is magával hoz. A lányok nehezen kapcsolódnak olyan kortársaikkal, akiknek a szabadidő a plázázást vagy az okostelefonok görgetését jelenti. Zita tapasztalatai szerint a sport ma már nem csupán fizikai tréning, hanem egy létfontosságú megtartó közeg, amely biztonságos hálót nyújt a fiataloknak, és valós, kézzelfogható élményeket ad egy egyre inkább virtualizálódó világban. Példaként említette a legnagyobb lányát, Pannit, aki az intenzív sport mellett pszichológusnak készül, megértve, hogy az egyetemi tanulmányok és az élsport nem zárják ki egymást.
Éjszaka az erdőben: A terepfutás misztikuma
Bár a Balaton Szupermaraton aszfalton zajlott, Zita igazi szerelme a terepfutás maradt. Számára az aszfalt sokszor csak eszköz, az igazi feltöltődést a természet jelenti. Egyáltalán nem hallgat zenét futás közben – a monoton körpályákat is elkerüli –, számára a futás önismereti idő, a csend és a belső hangok meghallásának terepe.
Az igazi kihívást számára a több tízórás, éjszakába nyúló ultra terepversenyek jelentik, mint amilyen a Pilisben megrendezett Ultra-Trail Hungary királytávja. Erre a koedukált, éjfélkor induló megmérettetésre készülve egészen új félelmeit kellett legyőznie. Egy barátja és edzőkollégája kíséretében ment ki először éjszaka a sukorói Meleg-hegyre, hogy megszokja a fejlámpa fényét és az erdő sötétjét.
Amikor beléptek az éjszakai erdőbe, a félelmet gyorsan felváltotta a lenyűgözöttség. A nappal láthatatlan élővilág hirtelen megelevenedett: tucatnyi őz figyelte őket csendben a fák közül. Egy férfimasszőr ismerőse egyszer azt mondta Zitának: amikor a természetben futunk, minden egyes lépéssel a föld és a természet ad nekünk energiát, visszatölt minket. Ez a gondolat kísérte el a Pilis meredek emelkedőin is.
A flow-élmény és a távok feldarabolása
A hosszútávfutás, legyen szó aszfaltról vagy éjszakai erdei ösvényekről, elképzelhetetlen apró mentális trükkök nélkül. Zita sosem a teljes, rémisztően hosszú távot nézi. A fejében feldarabolja a versenyt: csak a következő frissítőpontig akar eljutni, vagy a következő öt kilométeres tábláig. Nem azt számolja vissza, hogy még hátravan negyven kilométer, hanem kipipálja a már teljesített ötös blokkokat.
Van, hogy órákra beleragad egy olyan transzállapotba, ahol már nem érzékeli a tájat, a fáradtságot, csupán a mozgás létezik. A lábai szinte önálló életet élnek, a tempó stabil, az elme pedig valahol teljesen máshol jár. Tervez, gondolkodik, rendszerezi a mindennapok logisztikáját. Ahogy ő fogalmazott, egy-egy ilyen hosszú futás (vagy akár egy reggeli úszás) alatt állnak össze a fejében a nap mozaikjai: mit kell főzni, kit hova kell vinni, kinek kell telefonálni.
Minden elmúlik – Az ultrafutás legnagyobb leckéje
Lang-Somogyi Zita története nem csupán a sportteljesítményről szól. Sokkal inkább arról az elképesztő mentális rugalmasságról, amellyel egy ember képes adaptálódni a legextrémebb helyzetekhez is. Akár az éjszakai erdő sötétjében egy fejlámpával, akár a Balaton-parti aszfalton a csípőfájdalommal küzdve, akár három kamaszodó sportoló lány édesanyjaként a pálya szélén szurkolva.
A legfontosabb üzenete talán az, ami a vipassana meditációból és az ultrafutásból egyaránt fakad: a fájdalom, a nehézség, a holtpont sosem végleges. Amikor a legelviselhetetlenebbnek tűnik, épp akkor vagyunk a legközelebb ahhoz, hogy feloldódjon, és átadja a helyét valami teljesen másnak – egy mélyebb önismeretnek, egy váratlan barátságnak, vagy a puszta eufóriának. Csak meg kell tenni a következő lépést.
Kép: https://runnersmag.hu/
