A felhő valójában vasból és szénből van: így pörgeti a klímaválságot a digitális életünk

A digitális forradalom legnagyobb illúziója az anyagtalanság. Azt a benyomást kelti, hogy a képernyőn zajló folyamatoknak nincs fizikai kiterjedésük, így környezeti terhelésük sincs. Amikor felszállunk egy repülőre, látjuk a hajtóműből kiáramló hőt, és érezzük a kerozin szagát. Amikor viszont elindítunk egy Netflix-sorozatot, vagy rápörgetünk az Instagramra, a szennyezés láthatatlan marad.

Pedig a valóság kijózanító: a digitális térhez kapcsolódó kibocsátás mára meghaladja a légi közlekedés globális terhelését.

A láthatatlan poggyászunk

Az interneten ma már az emberiség túlnyomó többsége, nagyjából 6 milliárd ember van jelen. A folyamatos adatforgalom – amely évről évre 20–25 százalékkal növekszik – olyan infrastruktúrát követel meg, amelynek energiaigénye felfoghatatlan léptékű. Egy átlagos internethasználó éves digitális karbonlábnyoma körülbelül 229 kilogrammra tehető. Hogy ez mit jelent a fizikai térben? Nagyjából annyit, mintha minden egyes évben elrepülnénk Budapestről Párizsig.

Ez a hatalmas szám nemcsak a böngészésből adódik össze. A szerverparkok folyamatos áramellátást és ami legalább ennyire kritikus, folyamatos hűtést igényelnek. Az adatközpontok extrém vízigénye egyre több helyen vezet konkrét társadalmi konfliktusokhoz, hiszen a hűtési folyamatok olyan vízbázisokat terhelnek, amelyekre a helyi lakosságnak és a mezőgazdaságnak is szüksége lenne.

Amikor Einsteinnel íratjuk a házi feladatot

A helyzetet drámaian gyorsítja a mesterséges intelligencia hétköznapivá válása. A digitalizáció, amely sokáig a hatékonyságnövelés és a klímavédelmi megoldások ígéretét hordozta, saját maga is a probléma forrásává vált. Az adatforgalom robbanásszerű növekedését már nem is az emberek, hanem egyre inkább a gépek hajtják.

A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) előrejelzése szerint 2030-ra az adatközpontok mesterséges intelligenciához köthető energiaigénye eléri egy akkora ország teljes fogyasztását, mint Japán. Ez a drasztikus ugrás részben annak köszönhető, hogy egy AI-modell futtatása és lekérdezése nagyságrendekkel több energiát emészt fel, mint egy hagyományos Google-keresés.

A mindennapi felhasználás során gyakran ágyúval lövünk verébre. Ahogy az a Greendex témát boncolgató podcastjában elhangzott, az AI rutinszerű használata sokszor aránytalan erőforrás-pazarlás:

„Olyan, mintha Einsteinnel íratnád meg a matekházidat, vagy receptet kérnél tőle arra, hogyan mulaszd el a fejfájásodat.”

Van visszaút a digitális túlfogyasztásból?

A megoldás nem az internet lekapcsolása vagy az innováció leállítása, hanem a tudatosság megteremtése – egy olyan területen, ahol a társadalom jelentős része egyelőre fel sem ismeri a problémát. Huszics György, a weboldalak karbonlábnyomát mérő Carbon.Crane társalapítója arra hívja fel a figyelmet, hogy a digitális ökológiai lábnyom drasztikusan csökkenthető, ha optimalizáljuk a rendszereinket.

Egy-egy nagyobb forgalmú, sokat látogatott weboldal megfelelő technikai optimalizálásával akár évi több száz tonna szén-dioxid-kibocsátás is megspórolható. Ugyanez a tudatosság érvényes a hardverekre is: egy új eszköz legyártása hatalmas környezeti teherrel jár, ezért is beszédes, hogy a szakember maga is egy közel tízéves okostelefont használ a mindennapokban.

A digitális világ klímahatása rámutat egy kényelmetlen igazságra: hiába építünk virtuális valóságokat, a létezésünk alapjai továbbra is a fizikai térhez kötnek minket. Az internet nem ment meg az anyaghasználattól, csak áthelyezi a súlyát máshová – egy olyan helyre, ahol egyelőre nem is látjuk.