Magyarország 20 évnyi gázfogyasztását elégetik a levegőben 1 év alatt

167 milliárd köbméter. A Világbank legfrissebb adatai szerint pontosan ennyi földgáz változott szó szerint füstté a tavalyi év során a világ olajmezőin. Ez a szám önmagában nehezen felfogható, de ha kontextusba helyezzük, azonnal megmutatja a globális energiarendszer egyik legpazarlóbb gyakorlatát: a fáklyázás során elégetett mennyiség megegyezik Európa éves gázfogyasztásának felével, vagy a Perzsa-öbölben áthaladó teljes éves cseppfolyósított földgáz (LNG) forgalommal.

Ekkora mennyiségű energiát a levegőbe lőni nem pusztán statisztikai hiba. A fáklyázás mértéke tavaly hat százalékkal nőtt, és már a harmadik egymást követő évben haladja meg magának az olajtermelésnek a növekedési ütemét. A folyamat során több mint 500 millió tonna üvegházhatású gáz kerül a légkörbe, ez egyetlen év alatt meghaladja az Egyesült Királyság teljes emisszióját. De vajon miért gyújtja fel a világ a saját energiatartalékait, és mit jelent ez a pazarlás a mi szempontunkból?

Húsz évnyi magyar gázfogyasztás az égben

Ahhoz, hogy igazán megértsük a 167 milliárd köbméteres veszteség súlyát, érdemes a számokat hazai léptékre fordítani. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) és a hazai energetikai jelentések adatai szerint Magyarország éves földgázfogyasztása – a sikeres energiahatékonysági lépések és a spórolás nyomán – az elmúlt években stabilan mintegy 8,5 milliárd köbméter körül alakult.

Ha ezt az értéket rávetítjük a globálisan elégetett gázmennyiségre, a matek megdöbbentő eredményt hoz: a világ olajmezőin egyetlen év alatt annyi gázt fáklyáznak el, amennyi megközelítőleg 20 évre fedezné hazánk teljes éves gázigényét. Mindez a semmibe vész egy olyan korszakban, amikor Európa, benne Magyarországgal, dollármilliárdokat költ az energiabiztonság megteremtésére és a drága importgáz beszerzésére.

A matek, ami miatt lángol az ég

A jelenség hátterében nem valamiféle globális összeesküvés, hanem a kőkemény gazdasági realitás és a fizika áll. Amikor az olajtársaságok felszínre hozzák a kőolajat, azzal együtt úgynevezett társult gáz is a felszínre tör. Ideális esetben ezt a gázt fel lehetne fogni, be lehetne táplálni a hálózatba, és fel lehetne használni például arra a több száz adatközpontra, amelyek energiaéhsége épp most robbantja fel a piacot.

Azonban a gáz leválasztása, tárolása és szállítása drága infrastrukturális beruházásokat igényel. A fáklyázás tulajdonképpen egy kényszerintézkedés: a felesleges, helyben nem hasznosítható vagy veszélyes gázokat ellenőrzött körülmények között elégetik, mert egyszerűen ez a legolcsóbb megoldás a megszabadulásra.

A Világbank elemzése rávilágít a probléma abszurditására: az évente elégetett gáz piaci értéke meghaladja az 50 milliárd dollárt. Ugyanakkor a rendszeres fáklyázás globális felszámolása, a szükséges csővezetékek és feldolgozók megépítése 70-100 milliárd dollárba kerülne. A befektetés költsége tehát majdnem a kétszerese a megmenthető nyereségnek, ami miatt az iparági szereplők vonakodnak lépni.

A láthatatlan klímagyilkos és az új megoldások

Tovább súlyosbítja a helyzetet a fáklyák minőségének és hatékonyságának kérdése. A lángok ugyanis nem mindig égnek tökéletesen: a rosszul működő, esetleg a szélben elalvó fáklyák esetében a gáz elégetlen formában, tiszta metánként kerül a levegőbe. A metán pedig rövid távon sokkal erősebb üvegházhatású gáz, mint a szén-dioxid, így a klímakárosító hatás a becsültnél is nagyobb lehet.

Ezt felismerve a Világbank nemrégiben kiterjesztette erőfeszítéseit, és elindította a Global Flaring and Methane Reduction (GFMR) partnerséget. A program kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy a tőkehiányos fejlődő országoknak nyújtson technikai és pénzügyi segítséget a gázpazarlás és a metánszivárgások megállításához, felismerve, hogy az iparági szereplők pusztán piaci alapon nem fogják megoldani a problémát.

Exportált füstfelhők és a hazai érintettség

A 160 éves múltra visszatekintő gyakorlat felszámolására már 2015-ben indult el a Zero Routine Flaring (ZRF) kezdeményezés, amely arra kéri a kormányokat és vállalatokat, hogy 2030-ig fejezzék be a rutinszerű fáklyázást. Bár a csatlakozók a globális fáklyázás 60 százalékát fedik le, az adatok azt mutatják, hogy a nyilatkozatok és a valóság egyelőre távol állnak egymástól.

A legnagyobb "égbe fűtők" listáját olyan országok vezetik, mint Oroszország, Irán, Irak, Venezuela és az Egyesült Államok. Csak az iráni és iraki olajmezőkön 84 milliárd köbméter gázt égettek el tavaly.

És itt ér össze a távoli olajmezők valósága a mi mindennapjainkkal. A globális ellátási láncok miatt a fáklyázás nem marad helyi probléma. Bár a magyar Mol csoport a kezdetektől tagja a ZRF kezdeményezésnek, a világbanki elemzés szerint Magyarország – Görögországgal, Spanyolországgal és Szlovákiával együtt – erősen kitett a jelenségnek. Ennek oka egyszerű: az ezen országok által importált nyersolaj jelentős része olyan helyekről (például Oroszországból vagy Irakból) származik, ahol a fáklyázási intenzitás kiugróan magas.

Mit jelent mindez valójában? A gázfáklyázás története tökéletesen megmutatja a jelenlegi fosszilis energiarendszerünk mélyén húzódó feszültséget. Amíg a gazdasági megtérülés mutatói nem találkoznak a környezetvédelmi célokkal, a világ továbbra is némán asszisztál ahhoz, hogy dollár tízmilliárdokat érő energia fűtse az eget.