A hangunk mi magunk vagyunk: a kórus, ahol akkor is maradhatsz, ha hamisan énekelsz

„Nincs olyan szépség, mint ott, ahová tartozol.” Ezzel a Stephen Paulus The Road Home című kórusművéből származó sorral kezdte előadását Jessica Gallagher-Steuver, a clevelandi Windsong feminista kórus karnagya a Cleveland State University TEDx-rendezvényén.

Nem véletlenül. Az egész előadása egyetlen egyszerű, mégis nehéz kérdés körül forgott: milyen érzés olyan helyen lenni, ahol akkor is szívesen látnak bennünket, ha hibázunk?

Ahol nem kell mindig jól teljesíteni. Ahol lehet hamis hangot kiadni, zavarba jönni, elrontani valamit, és ettől még nem kérdőjeleződik meg, hogy odatartozunk. Gallagher-Steuver szerint az éneklés éppen azért különösen erős terepe ennek, mert az emberi hang nem olyan hangszer, amelyet le lehet tenni az asztalra.

A hangunk mi magunk vagyunk.

Ha hamisan szól, azt is mi adjuk ki

Egy zongorista mondhatja, hogy a hangszer rosszul szólt. Egy gitáros lecserélheti a gitárját. Az énekes azonban a saját testéből hozza létre a hangot. Ez különös sérülékenységet teremt.

Ha valaki azt mondja, rosszul énekeltél, könnyű úgy érezni, mintha nemcsak a teljesítményünket, hanem bennünket is minősített volna.

Gallagher-Steuver kutatóként is foglalkozik a közös énekléssel, és előadásában arról beszélt, hogy a kórusénekléshez testi, lelki, társas és spirituális előnyök is kapcsolódhatnak. Különösen fontosnak tartotta azokat a közösségeket, amelyek tagjait a zenén túl valamilyen közös tapasztalat vagy értékrend is összeköti.

A Windsong ilyen közösség.

Egy kórus, ahol nincs felvételi

A Windsong közel ötven éve működik Cleveland térségében, jelenleg mintegy 110 taggal. A kórus egyik alapelve meglepően egyszerű: nincs meghallgatás.

Nem azt keresik, ki énekel a legtisztábban vagy kinek van a legerősebb hangja. Az csatlakozhat, aki azonosul a közösség feminista értékeivel.

A tagság jelentős része LMBTQ+, nagyjából fele ötven év feletti, és Gallagher-Steuver szerint sokan életük során különböző formában megtapasztalták azt is, milyen érzés, amikor a társadalom vagy akár közvetlen környezetük azt üzeni nekik: a hangjuk kevésbé fontos.

Itt a „hang” persze már nemcsak zenei értelemben értendő. Amikor valakinek gyerekként azt mondják: inkább csak tátogj

Az előadás legerősebb részei nem kutatási tételek, hanem emberi történetek voltak.

Gallagher-Steuver elmesélte egyik kórustagjuk történetét, akinek általános iskolai zenetanára egy koncert előtt azt mondta: inkább csak tátogjon, ne énekeljen.

Egy másik tag vak volt. Középiskolai zenetanára azonban úgy tanította a hangszer összeszerelését és a kottaolvasást, mintha minden tanuló látna. Nem kapott számára használható segítséget, így soha nem rakta össze a klarinétját, és egyetlen hangot sem játszott rajta.

Mindketten úgy nőttek fel, hogy a zene valószínűleg nem nekik való. Aztán nagyjából fél évszázaddal később bekerültek a Windsongba. És énekelni kezdtek. Ez az, amit Gallagher-Steuver korrekciós élménynek nevez.

Nem lehet meg nem történtté tenni azt, amit valakinek gyerekkorában mondtak. De lehet olyan új tapasztalatot adni mellé, amely lassan átírhatja a régi üzenetet.

Azt, hogy hallgass, felválthatja az, hogy: hallani akarjuk a hangodat.

A hangunk is öregszik

Az előadás egy ritkábban emlegetett kérdést is érintett: a hang változását. Ahogy a test öregszik, a hang sem marad változatlan. Gallagher-Steuver szerint idősebb korban fokozatosan változhat, gyengülhet, és ezt tovább befolyásolhatja például a terhesség, a menopauza vagy bizonyos műtétek hatása.

Egy olyan kórusban, ahol sok az ötven év feletti énekes, ez nem elméleti kérdés. A lényeg azonban éppen az, hogy a közösség nem azt várja tagjaitól: maradjanak örökké ugyanazok. A hang változhat. Az ember ettől még maradhat.

Talán ez az egyik legszebb jelentése annak, hogy valahová tartozunk.

Nem csak az énekel, aki a színpadon áll

Gallagher-Steuver szerint a közös zenélés élménye sem ér véget a kórus tagjainál. A zenei esemény résztvevője a közönség is. Ezért a Windsong gyakran választ olyan darabokat, amelyekben valamilyen formában a nézőtér is bekapcsolódhat.

A TEDx-előadás végére is tartogattak ilyet. Abbie Betinis Love Is Love Is Love Is Love című művét énekelték, amely a Justice Choir Songbook része. A kompozíció Pachelbel közismert Kánonjának zenei világára épül, és a közönségnek is jutott benne szerep.

Gallagher-Steuver előre jelezte, mikor kell majd belépniük. Aztán hozzátette: „Nem lesztek egyedül. Mi vigyázunk rátok.”

Talán ennél pontosabban nem is lehetett volna összefoglalni az egész előadást.

Egy dal, amelynek története is van

A művet a gyűlölet-bűncselekmények áldozatainak és túlélőinek ajánlották, külön megemlékezve a 2016-os orlandói Pulse szórakozóhely elleni támadás áldozatairól. A zeneszerző üzenetének egyik mondata így szólt: „A szeretet gyakran a legbátrabb dolog, amit teszünk.”

Gallagher-Steuver pedig ehhez kapcsolva fogalmazta meg az előadás egyik legerősebb gondolatát: „A megosztás elhallgattat minket, a közös éneklés viszont hangossá tesz. Ezután a közönség valóban bekapcsolódott.

A kórus énekelt, a nézőtérről pedig megszólalt az ismerős sor: All we need is love. Néhány percre eltűnt a színpad és a nézőtér közötti határ.

Talán ezt jelenti valahová tartozni

Gallagher-Steuver előadása valójában jóval kevésbé szólt a kóruséneklés technikájáról, mint arról, hogy milyen közösségeket építünk magunk köré. Olyanokat, ahol csak addig vagyunk értékesek, amíg jól teljesítünk?

Vagy olyanokat, ahol valaki rossz napján, gyengébb hanggal, bizonytalansággal együtt is ugyanúgy helyet kap?

A zene ebben különösen szép metafora. Egy kórusban ugyanis nem attól lesz erős a hangzás, hogy mindenki ugyanúgy szól. Éppen ellenkezőleg: különböző hangok kerülnek egymás mellé, és ebből születik valami, amit egyikük sem tudna egyedül létrehozni.

Talán a valódi közösség is ilyen. Nem azt mondja, hogy légy hibátlan. Hanem azt: jöhetsz úgy, ahogy vagy. A hangodnak itt helye van.

És talán valóban nincs sok szebb annál, mint megtalálni azt a helyet, ahol ezt el is hisszük.