Mikor vált biztossá, hogy az orvosi egyetem lesz az irány?
Két nagy gyerekkori élményt szoktam emlegetni: az egyik a kedvenc rajzfilmsorozatom, az Egyszer volt, hol nem volt... az élet, a másik pedig kamaszkoromból a Vészhelyzet sorozat, amit imádtam. Körülbelül kilencedikes lehettem, amikor felmerült a kérdés, hogyan tovább a gimi után. Valahogy magától jött, és akkor kimondtam: orvos szeretnék lenni. Nem volt rajtam semmilyen családi nyomás, nálunk csak az volt az elvárás, hogy tisztességgel és becsülettel végezzük a dolgunkat. Amikor bejelentettem, a szüleim egyszerre örültek és döbbentek meg, hiszen tudták, hogy anyagilag is óriási teher lesz kitaníttatni egy orvost.
Volt valaha B-terv a fejedben?
Egy rövid ideig kacérkodtam a mérnöki pályával. Mindig nagyon szerettem a Forma-1-et, az autókat, és a mai napig képes vagyok hosszú órákon át a térképeket és a Google Maps-et böngészni, utakat tervezni. A matematika és a fizika közel állt hozzám, de végül az orvosi hivatás egyértelműen győzött. És a hat év egyetem alatt vagy a gyakorlatokon egyetlen olyan pillanat sem volt, amikor azt mondtam volna, hogy én ezt nem akarom csinálni, vagy ide többet be nem teszem a lábam. Persze voltak napok, amikor elkeseredtem vagy elfáradtam a terheléstől, de soha nem kérdőjeleződött meg bennem, hogy a helyemen vagyok-e. Egyszerűen nem tudnám elképzelni, hogy bármi mást csináljak.
Rollerek, szezonális sérülések és a kórházi daráló
A baleseti sebészet nem tartozik az orvoslás legkönnyebb ágai közé. Miért éppen a traumatológiát választottad?
Kinek mi a nehéz. A traumatológia rendkívül aktív és kreatív szakma, miközben kétségkívül véres, olykor brutális és erőszakos jellegű sérülésekkel találkozunk. Nagyon sokféle jelző ráillik. Ugyanakkor ebben a munkában rengeteg emberrel találkozom, hatalmas a kommunikációs tér. A baleseti sebészetre a társadalom teljes metszete megérkezik: jön a gazdag, a szegény, a bátor, a rémült, a gyerek és az idős. Mindegyik típushoz pillanatok alatt alkalmazkodni kell, ami emberileg nagyon sokat kivesz az emberből.
Nemcsak szakmailag kell ellátni a törést, hanem az embert is kezelni kell, miközben még lehet, hogy sokkhatás alatt van.
Pontosan. Ha valakinek eltörik a kisujja, az nekünk szakmailag rutinfeladat, de az adott beteg életében abban a pillanatban az a világ legnagyobb drámája és fájdalma. Ezt sosem szabad elfelejteni. Igyekszem mindenkire ugyanúgy figyelni, de be kell vallani, a napok sem egyformák, a terhelés pedig óriási. Egyre több a beteg a székesfehérvári sürgősségin, az ambulancián és az SZTK-rendelésen is.
Mi magyarázza ezt a növekvő betegszámot? Megváltoztak a sérülések típusai az évek során?
Egyrészt a kisebb vidéki rendelőkben kevesebb esetet látnak el, így mindenki a központi kórházba áramlik, másrészt az emberek sokkal kisebb panaszokkal is azonnal szakellátáshoz fordulnak, amivel régen nem feltétlenül mentek volna orvoshoz. Ami a sérüléstípusokat illeti, vannak klasszikus szezonális esetek: nyáron a cseresznyefáról leesettek, a balatoni vagy kerti bulik balesetei, az alkoholos állapotban szerzett sérülések. És ami az utóbbi években abszolút sláger lett, azok az elektromos rollerek. Nem mondom, hogy számszerűen ebből van a legtöbb, de sok sérültet hoznak be rollerbaleset miatt. Pici a kerék, nagy a sebesség, a fizika törvényei pedig könyörtelenek. Nem tartják be a KRESZ-t, gyakran nem is ismerik a szabályokat, ketten állnak rá, vagy éjszaka bódult állapotban száguldoznak. Nagyon komoly töréseket látunk náluk.
Milyen betegekkel a legnehezebb megtalálni a közös hangot? A gyerekekkel, vagy inkább az aggódó szülőkkel?
A gyerekekkel kifejezetten jól kijövök, inkább az aggódó szülők jelentik a kihívást, amikor annyira elönti őket a félelem, hogy nehezen jut el hozzájuk az információ. A legtöbb konfliktus a nem megfelelő kommunikációból fakad az egészségügyben. Vagy a beteg nem érti meg a mi szempontjainkat, vagy mi használunk túl sok szakzsargont, és nem ellenőrizzük, hogy a másik fél valóban befogadta-e, amit mondtunk. És a legnagyobb ellenség az időhiány. Ha az SZTK-ban be van osztva 50-60 beteg egyetlen rendelésre, egyszerűen fizikai képtelenség mindenkivel hosszan beszélgetni. Ha eggyel túl sokat beszélek, a sor végén lévőt már nem tudom ellátni. Ilyenkor érzi magát az ember egy monoton darálóban, mint egy bányamunkás. Megy a pörgetés, és ez mentálisan nagyon fárasztó.
A műtő csendje és a kézzelfogható gyógyítás
Amikor egy kemény munkanap után kimerült vagy, a fizikai munka fáraszt el, vagy az emberi jelenlét?
Egyértelműen az emberek közötti folyamatos interakció és feszültségkezelés. Ezzel szemben a műtő a nyugalom szigete. Ott csend van, fókusz és egyetlen konkrét feladat. Ha nem csörög a telefon, és nem kell a műtősnőn keresztül folyamatosan egyeztetnem, akkor a műtét szinte kikapcsol. A szakmai fogásokat már magabiztosan tudom, nem okoz frusztrációt egy rutinbeavatkozás. Bekapcsolunk egy kis JBL hangszórót, szól a zene, és ha a beteg gerincvelői érzéstelenítésben van, még jókat beszélgetünk is vele operáció közben. A rendelő folyosóján várakozó tömeg látványa sokkal megterhelőbb, mint maga az operáció.
Mi az, ami a nehézségek és a rendszer hibái ellenére minden reggel visszahúz a traumatológiára?
Az, hogy a munkám eredménye azonnal és szemmel láthatóan megmutatkozik. Én nem lennék képes olyan pályán dolgozni, ahol nap mint nap adatokat pötyögök egy Excel-táblázatba, a gép kidob egy számot, és fogalmam sincs, hogy ezzel segítettem-e bárkinek a világban. Tisztelem azokat, akik ezt csinálják, de én belepusztulnék. Nálunk viszont ott a kézzelfogható valóság: bejön a törött csontú ember, megoperálom, begipszeljük, összelemezeljük, a kontrollon látom a csontosodást, és a végén együtt örülünk a beteggel, amikor újra jár. Természetesen akadnak szövődmények és bonyolult esetek is, de azok meg gondolkodásra, új megoldások kitalálására késztetnek.
Szakorvosként hol tart most a szakmai fejlődésed? Vannak még meghódítandó csúcsok?
A traumatológia csodája, hogy szinte végtelen ideig lehet benne fejlődni. Rezidensként kezd az ember egy combnyakcsavarozással, aztán jönnek a bonyolultabb ízületi törések, a lemezelések, a velőűrszegezések. De egy orvos nem tudhat mindent a legmagasabb szinten, előbb-utóbb specializálódni kell. Jó érzés, amikor egy osztályon van két-három kolléga, aki egy-egy speciális sérülést a legmagasabb szinten el tud látni, és kölcsönösen elismerjük egymás kompetenciáit. Vezetői babérokra nem vágyom. Látom az osztályvezetőket: a munkájuk nagy része papírmunka, adminisztráció, értekezletek és menedzsment. Én gyógyítani akarok, a szakmát akarom csinálni, a műtőben akarok állni.
És fizikailag hogyan bírod a műtétekkel járó megterhelést?
Ez a szakma kőkemény fizikai munka. Amikor egy 120-150 kilós beteg combcsonttörését kell helyrehúzni és megtartani a röntgen alatt, ott rendesen izzadunk, húzzuk az izmokat, feszül a hátunk. Ahhoz, hogy ezt a negyvenes éveimben is bírjam, karban kell tartanom magam. Heti két-három alkalommal eljárok edzőterembe súlyzózni és erősíteni. Kell a stabil törzsizomzat és az erőnlét, különben a hátad rámegy a műtőasztal melletti görnyedésre.
Pszichodráma és a határok meghúzása
Említetted a kiégést. Hogyan vetted észre magadon, hogy elindultál ebbe az irányba?
Voltak jelek, amik egyértelműen mutatták, hogy nem vagyok jól. Ismertem a kiégés szakaszait, hallgattam Pál Feri előadásait, és be tudtam azonosítani, hogy éppen melyik fázisban járok. Amikor megfogalmazódott bennem a baj, először pszichológiai témájú könyvekkel, videókkal próbáltam kirángatni magam a gödörből. Aztán jött egy lehetőség: meghirdették a munkahelyi mentálhigiéné képzést. Jelentkeztem, és ott találkoztam a Rogers-i segítő beszélgetéssel, a csoportdinamikával és a pszichodrámával. Ez utóbbi annyira magával ragadott, hogy beiratkoztam egy 150 órás önismereti pszichodráma csoportba Budapestre.
Mit adott neked ez a folyamat?
Rengeteg felismerést, de kőkemény munka volt. Képzeld el, hogy a 24 órás kórházi ügyelet után, hulla fáradtan felutazol Pestre, és ott még órákon át a legmélyebb érzelmi terheket boncolgatod. Egy idő után éreztem, hogy most ebből elég, le kell szállnom a drámáról, mert a pihenésre van szükségem. A legfontosabb lecke a határhúzás volt. Meg kellett tanulnom nemet mondani. Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem csak én vagyok a világon, a kollégáim is ügyesek, ők is meg tudják oldani a feladatot, és nem dől össze a világ, ha visszautasítok egy kérést. Nem fognak megharagudni. Ez kemény gyerekkori minták felülírását igényelte, de minél inkább képes vagyok letenni a felesleges terheket, annál könnyebbek a napjaim.
Ezért nem vállalsz magánrendelést vagy sportorvosi felkéréseket?
Pontosan. Számtalanszor megkerestek: hívtak sportcsapathoz csapatorvosnak, ami elvitte volna az összes hétvégémet, és csábítottak magánklinikákra is. De én nem adom el az életemet és a szabadidőmet pénzért. Olyan családból származom, ahol minimálbérből, kapálásból és paprikatermesztésből éltünk, mégis rendkívül boldog gyerekkorom volt. A feleségem is orvos, én is az vagyok, a kórházi fizetésünkből tisztes, kényelmes életet tudunk élni. Van egy közös alapmondatunk Zsuzsival, amit rendszeresen elismétlünk magunknak: megelégszem. Megelégszem ezzel az élettel, a feleségemmel, a családommal. Nem kell a még több. Inkább legyen szabad a szerda délutánom, tudjak edzeni, találkozni a barátaimmal, elmenni borbélyhoz, vagy csak otthon elvégezni a házimunkát, mintsem egy magánrendelőben robotoljak még több pénzért.
Söréd: amikor a fogyatékossággal élők tanítanak emberségre
Hogyan kerültél Fehérvárra a budapesti egyetemi évek után?
A feleségem miatt. Budapesten nagyon jó volt egyetemistának lenni, de azt mindig is tudtam, hogy ott nem akarok családot alapítani és gyereket nevelni. Kalocsán a kisvárosi kórházban nem volt traumatológia, így fejlődési lehetőség sem. Zsuzsi édesapja Székesfehérváron volt elismert főorvos a megyei kórházban, ő már egyetemista koromban behozott ide, megmutatta az osztályt. Hamar eldöntöttem, hogy itt akarok dolgozni. Én általában nagyon gyorsan hozok döntéseket, és kitartok mellettük: az egyetem másodévében döntöttem a traumatológia mellett, 2005-ben megismertem Zsuzsit, 2009-ben összeházasodtunk, 2011-ben megszületett a lányom, 2013-ban a fiam. Van egy célom, ránézek, és megyek előre.
És a sörédi táborozás hogyan lépett be az életedbe?
Szintén Zsuzsin keresztül. Ő már 2006 előtt is járt Sörédre sérült, fogyatékossággal élő fiatalokat táboroztatni. Elhívott magával, én meg persze imponálni akartam neki, így elmentem. Aztán ott ragadtam. Először segítőként voltam jelen egy-egy nyaraló mellett, majd turnusvezető lettem. Tíz éven keresztül, 2011-től 2020-ig vezettem az egyik turnust, ma pedig már a "Teljes Élet” Szociális Alapítvány kuratóriumi tagja vagyok. Ez egy hullámzó elköteleződés: a nyári készülődés és az utótalálkozók idején ezer százalékon pörgök a szervezéssel, máskor kicsit háttérbe szorul a fókusz.
A fogyatékossággal élő emberekkel való munka lelkileg is kimerítő lehet. Nem érezted úgy, hogy a kórházi műszakok után a szabadságodat áldozod fel a pihenés helyett?
Kívülről úgy tűnhet, hogy én ott csak adok: odaadom az egyhetes szabadságomat, az energiámat, a figyelmemet. De a valóság az, hogy sokkal többet kaptam vissza azoktól a fiataloktól és a segítőtársaktól, mint amennyit én adhattam. Olyan mély közösség és barátságok épültek ott, amik megtartanak. És olyan élettapasztalatot adtak a lakók, amit sehol máshol nem kaphat meg az ember. Minél többet adsz, annál többet kapsz.
Volt például egy autista fiú, szegény Andriska, aki már meghalt. Neki szokása volt, hogy megérintette a homlokunkat, és adott egy „homloknevet” és mindegyikhez hozzátette azt, hogy „kis”. A lányomnak azt mondta: „kis hangya”. Én meg a „kis égi apu” nevet kaptam tőle, olyan végtelen szeretettel, ami teljesen megérintett. Vagy ott volt egy másik nagy barátom; amikor meghalt a nagymamája, mondott egy olyan tiszta mondatot, amit azóta is a szívemben őrzök: „Élünk, meghalunk, találkozunk.” Ezek a mondatok és találkozások olyan muníciót adnak az élethez, amiből évekig lehet táplálkozni.
Swing, vezetés és a szicíliai rögtönzés művészete
A segítés mellett van egy másik nagy szenvedélyed is: a tánc. Honnan jött a swing az életedbe?
Mindig szerettem táncolni, ha lagziban, szalagavatón keringőzni kellett, én voltam az első, aki beállt. Zsuzsival is egy egyetemi gólyatáborban szerettünk egymásba egy közös tánc alkalmával. Ő mesélte később, hogy nagyon imponált neki, hogy egy fiú szeret táncolni. Aztán 2015-ben láttunk egy képet a fehérvári Parabáról: az emberek korhű jazz ruhákban swingeltek péntek este. Elmentünk, megnéztük, és azonnal beleszerettünk. A lindy hop tánccal kezdtük, aztán jött a balboa és a blues.
Nemzetközi fesztiválokra is jártok táncolni?
Igen, 2019-ben mentünk el az első nemzetközi swing fesztiválunkra, azóta voltunk Krakkóban, Bielsko-Białában és Rómában a Palazzo Brancaccióban. Fantasztikus élmény, amikor felkérek egy 70 éves olasz hölgyet, aki egy szót sem beszél angolul, de a tánc közös nyelvén azonnal megértjük egymást, mosolygunk, és improvizálunk egy jót. A tánc nem a bonyolult lábmunkáról szól, hanem a kapcsolódásról. A swingben hatalmas adag oxitocin szabadul fel a zene, az ölelés és a testkontaktus által – ennél jobb védelem a stressz ellen nem létezik.
Mit jelent számodra a férfiszerep, a vezetés a táncparketten?
Vannak olyan vezetők, akik imádnak tündökölni, a nőt pedig csak díszletként használják, magukat mutogatva. Számomra a vezetés pontosan az ellenkezője: én vagyok a bázis, a stabil és biztonságos alap, amire a nő támaszkodhat, és amiben ő tud ragyogni és kibontakozni. Kiszolgálni a partnert a táncban egy csodálatos megélés. A balboa vagy a blues kifejezetten testvezetéses tánc: ott mellkas a mellkashoz ér, minimális kézmozdulattal, a tested súlypontjával indítod el a másikat. Ha nincs valódi, mély kontaktus és bizalom, a tánc nem működik.
A közelmúltban volt egy emlékezetes szicíliai utatok is, ami nem éppen a tervek szerint alakult.
A 21. évfordulónkat ünnepeltük Zsuzsival, elmentünk Szicíliába egy slow balboa és blues tánctáborba. Fantasztikus napok voltak: Etna-túra, táncórák nemzetközi tanárokkal, hajnalig tartó bulik, granita és narancslé. Hétfő este kellett volna hazarepülnünk Cataniából. Kimentünk a reptérre, de az Etna éppen kitört, a szél a hamufelhőt a futópályákra fújta, így minden járatot töröltek. Káosz volt, keddre sem ígértek semmit.
Nem estünk kétségbe, átkapcsoltunk megoldás-üzemmódba: felszálltunk egy buszra, átmentünk Messinába, onnan szárnyashajóval átkeltünk Reggio di Calabriába, ott béreltünk egy kocsit, és levezettem 450 kilométert egészen Polignano a Mare-ig, Puglia gyönyörű partvidékéig. Telefonon átszerveztem a szerdai műtétemet, egy remek kollégám átvette a betegemet. És miután minden elrendeződött, beültünk vacsorázni, ettünk frutti di marét és helyi tésztát, majd a kisváros terén belebotlottunk egy szaxofonosba, aki jazzt játszott. Odaléptünk és elkezdtünk táncolni a macskakövön. A járókelők videóztak minket, mi meg nevettünk. Hozzáállás kérdése az egész: bepánikolhatsz és átkozhatod a vulkánt, vagy felfoghatod úgy, hogy kaptál még két napot.
„Megelégszem” – Az apaság és a belső elégedettség
Orvos, apa, férj, táncos, táborvezető – melyik szereped áll a legközelebb az identitásod magjához?
Nehéz kérdés. Bár a gyerekeimre vagyok a legbüszkébb a világon, őszintének kell lennem: az identitásom legelső helyén az áll, hogy orvos vagyok. De rögtön utána ott az apa. Érdekes módon ez az atyai szerep mindenhol megtalál: a sörédi táborban, a gólyatáborban szülői kísérőként, sőt még a pszichodráma csoportban is gyakran rám osztották ezt a minőséget. Szeretek gondoskodni, biztonságot adni, jelen lenni mások számára.
Ha egy tízes skálán kellene mérned, mennyire vagy most elégedett az életeddel?
Azt hiszem, kerek tízessel. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Nem vágyom újabb pozíciókra vagy nagyobb vagyonra. Most abban az életszakaszban vagyok, amikor az eddig tanultakat, a pszichodrámát, az önismereti leckéket és a tapasztalatokat szintetizálni akarom, és mélyen megélni a kapcsolataimat. Egyetlen dolgon szeretnék javítani: a sok munka miatt néha kevés idő jut a mély, kötetlen beszélgetésekre. Olyan találkozásokra vágyom, mint a mostani: leülni egy kávé mellé, figyelni a másikra, meghallgatni őt, és hagyni, hogy engem is meghallgassanak.
