Amikor Németország tüsszent, Magyarország még mindig megfázik
Talán a legközvetlenebbül a német autóipar válsága érint bennünket. Miközben Németországban gyárbezárásokról és jelentős leépítésekről beszélnek – a Volkswagen esetében akár több tízezer munkahely megszűnéséről 2030-ig –, Magyarországon továbbra is új autó- és akkumulátorgyártó kapacitások jelennek meg. Ez elsőre ellentmondásnak tűnik. Ha bajban van a német autóipar, miért épít ugyanennek az iparnak új üzemeket Kelet-Európában?
Éppen azért, mert bajban van. A költségnyomás alatt álló nyugati gyártók egyre olcsóbb termelési helyszíneket keresnek. Kelet-Európa, a Balkán, Törökország vagy Észak-Afrika ebből a szempontból vonzó: *alacsonyabb bérek, állami támogatások és kedvezőbb adózási feltételek- mellett lehet ugyanazt a terméket előállítani.
Magyarországon közvetlenül mintegy 80 ezer ember munkahelye függ a német autóipartól, ezért ami Stuttgartban, Wolfsburgban vagy Münchenben történik, annak nagyon gyorsan lehet magyar következménye is. A probléma mélyebben kezdődik.
Kína nem egyszerűen jobb elektromos autókat kezdett gyártani
Az európai autóipar éveken át rendkívül nyereséges volt, ám a kritikusok szerint a megtermelt profit jelentős része részvényesi kifizetésekbe került, miközben az elektromos átállás és az új ipari technológiák fejlesztése lassabban haladt.
Kína eközben egészen más stratégiát követett. Nem pusztán elektromosautó-gyárakat épített, hanem -igyekezett a teljes termelési láncot ellenőrzése alá vonni*: a nyersanyag-kitermeléstől és -feldolgozástól az akkumulátorcellák gyártásán keresztül egészen a kész autó összeszereléséig.
Ezt nevezzük vertikális integrációnak, és ez ma az egyik legfontosabb kínai versenyelőny. Ha egy ország vagy vállalat a teljes láncot kontrollálja, kevésbé függ külső beszállítóktól, jobban tudja szervezni a termelést, és jelentősen csökkentheti a költségeit.
Európa ehhez képest sokszor csak a lánc egy-egy elemét próbálta hazahozni. Akkumulátorgyárak épültek, de a mögöttük álló nyersanyag- és vegyipari háttér jelentős része továbbra is kívül maradt. Az eredmény ma már az autószalonokban is látszik: a kínai gyártók egyre versenyképesebb elektromos modellekkel jelennek meg az európai piacon, miközben a hagyományos európai márkáknak egyszerre kell technológiai és költségversenyt futniuk.
Magyarország híd akar lenni – de két oldalról is függővé válhat
Ebben a helyzetben különösen érdekes a magyar gazdaságpolitika úgynevezett konnektivitási vagy hídmodellje. Ennek lényege, hogy Magyarország egyszerre tartaná meg a német autógyártókat, miközben kínai és dél-koreai akkumulátor- és elektromosautó-ipari szereplőket is bevonz. Elsőre logikus stratégia: ha a világgazdaság nyugati és keleti blokkra válik szét, legyünk az a hely, ahol a kettő találkozik.
Csakhogy a világrendszer-elemzés szempontjából van ebben egy komoly kockázat. A globális gazdaságban a legmagasabb hozzáadott értékű tevékenységek – a kutatás, tervezés, technológia és pénzügyi irányítás – jellemzően a centrumországokban maradnak, míg a félperifériák gyakran az összeszerelést, a termelést és az olcsóbb munkaerőt biztosítják.
Magyarország hosszú ideje próbál ebből a helyzetből kitörni, de ha az új gyárak mellé nem épül erős hazai beszállítói kör, kutatás-fejlesztés, korszerű oktatás és saját technológiai tudás, akkor az ország szerepe nem feltétlenül változik meg.
Karas Dávid értelmezésében a veszély éppen az, hogy az eddigi német függőség mellé egyszerűen felépül egy kínai is. Nem kitörünk a félperifériás helyzetből, hanem két centrum között válunk még erősebben függővé. Közben Amerika már nem egyszerűen kameráz
A globális átrendeződés másik oldala nem gazdasági, hanem technológiai.
Az Egyesült Államokban a Flock nevű magánvállalat néhány év alatt elképesztő méretű AI-alapú megfigyelőhálózatot épített ki. A rendszer több mint 6000 településen mintegy 134 ezer kamerát használ. Önmagában a kamera persze nem újdonság. A különbséget az jelenti, amit az AI a felvételekkel csinál.
A rendszer felismeri a rendszámot, az autó márkáját, típusát és bizonyos külső jellemzőit, majd a képet azonnal kereshető adattá alakítja. Így nem több órányi felvételt kell visszanézni annak kiderítéséhez, merre járt egy autó: elég rákeresni az adatbázisban. Ez már minőségileg más megfigyelés.
A hagyományos rendőrségi logika szerint előbb történik valami gyanús, és utána kezdődik a megfigyelés. Az ilyen rendszereknél viszont először mindenkiről adat keletkezik, és csak később dől el, hogy kinek a mozgását akarják visszakeresni.
Mi történik, ha egy rendőr a volt párjára keres rá?
Ez nem pusztán elméleti kérdés. Az Egyesült Államokban már kerültek nyilvánosságra olyan esetek, amelyekben rendészeti hozzáféréssel rendelkező személyek magáncélokra használtak megfigyelési adatokat, például korábbi partnerek követésére. A probléma egyik oka, hogy az Egyesült Államokban nincs az európai GDPR-hoz hasonló, egységes és átfogó szövetségi adatvédelmi szabályozás. A személyes adatok kereskedelmi felhasználása eleve jóval kevésbé korlátozott, így egy magánvállalat és a rendőrség együttműködése egészen más jogi környezetben működik, mint Európában.
A Flock ezért ritka politikai jelenséget is létrehozott: egyszerre dühíti a bal- és jobboldalt. A progresszív kritikusok a technológiai nagyvállalatok túlzott hatalmát és a magánszféra felszámolását látják benne, míg a konzervatív és libertárius ellenzők az állami megfigyelés terjeszkedésétől tartanak.
A tiltakozás egyes helyeken odáig jutott, hogy kamerákat rongáltak meg vagy döntöttek le. A technológiai vita így már nem arról szól, képes-e az AI segíteni a rendőrségnek, hanem sokkal alapvetőbb kérdésről: joga van-e egy társadalomnak mindenkit folyamatosan megfigyelni azért, mert később esetleg szükség lehet az adatokra?
Európa szélén közben még mindig a múlt jár közöttünk
A beszélgetés harmadik története egész más vizekre vezet. Ratko Mladić, a boszniai szerb erők egykori katonai vezetője a délszláv háborúk egyik legismertebb szereplője lett. Nevéhez kötődik Szarajevó több mint hároméves ostroma és az 1995-ös srebrenicai népirtás, amelyben több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút öltek meg.
A nemzetközi igazságszolgáltatás háborús bűnösként és népirtásért felelős katonai vezetőként ítélte el, miközben a szerb társadalom egy részében továbbra is hősként tekintenek rá. Ez az ellentmondás azonban nem kizárólag szerb sajátosság. A délszláv háborúk valamennyi érintett közösségében megfigyelhető, hogy a saját oldal elkövetőinek megítélése jóval elnézőbb, miközben az ellenfél bűnei sokkal erősebben épülnek be a nemzeti emlékezetbe.
Éppen ezért a háború lezárása jogilag és társadalmilag két teljesen különböző dolog. A legnyugtalanítóbb történet nem a tábornokoké
A nemzetközi figyelem természetesen Mladićra, Radovan Karadžićra, Slobodan Miloševićre és a többi politikai-katonai vezetőre irányult. Csakhogy a háborút nem néhány tucat ember vívta. Szabadcsapatok és katonai alakulatok ezrei vettek részt erőszakos cselekményekben, miközben az alsóbb szinteken szolgáló elkövetők jelentős része soha nem került bíróság elé.
A háború után sokan egyszerűen visszatértek vagy áttelepültek Szerbia más részeire, köztük Vajdaságba, és beolvadtak a hétköznapi társadalomba. Családjuk lett, dolgozni kezdtek, gyerekeik felnőttek. Ez talán a feldolgozatlan múlt legnehezebb része. Egy bíróság elítélhet egy tábornokot, de nem tud egy egész társadalom helyett szembenézni azzal, ami történt.
Ha nincs közös történelmi minimum, a trauma továbbadódik, és ugyanarról az emberről az egyik családban tömeggyilkosként, a másikban hősként mesélnek.
Mi köze mindennek egymáshoz?
Első látásra a Volkswagen, a Flock és Ratko Mladić három különböző magazincikk témája. Mégis ugyanaz a probléma húzódik mögöttük: mi történik, amikor a meglévő intézmények már nem képesek lépést tartani azzal a világgal, amelyet szabályozniuk kellene?
Európa gazdasági modellje nehezen reagált Kína ipari és technológiai előretörésére. Az amerikai jogalkotás lemaradt az AI által lehetővé tett megfigyelési technológiák mögött. A Balkánon pedig a háború után létrejött politikai rend nem volt képes teljesen feldolgozni és közös történetté alakítani a kilencvenes évek traumáit.
Mindhárom esetben ugyanaz a rés nyílik meg: a valóság gyorsabban változik, mint az azt kezelni próbáló rendszer.
Magyarország számára a gazdasági átrendeződés különösen fontos figyelmeztetés. Egy félperifériás ország számára rövid távon valóban sikert jelenthet, ha újabb világcégek építenek itt gyárakat és több ezer munkahely jön létre. Hosszabb távon azonban az dönti el a felzárkózást, hogy mennyi tudás, technológia, hazai beszállítói kapacitás és döntési jog marad az országban.
A következő évtized magyar gazdaságpolitikájának ezért talán nem az lesz a legfontosabb kérdése, hogy hány új gyár épül nálunk. Sokkal inkább az, hogy amikor a világgazdaság következő nagy átrendeződése megérkezik, Magyarország csak a gyárkaput adja-e hozzá – vagy saját stratégiája is lesz arra, mi történjen odabent.
