A NER-ből visszaszerzett vagyon nem fogja megmenteni a költségvetést – Miből fizeti ki a magyar gazdaság az új kormány ígéreteit?

Az ország vezetésében történt politikai fordulat önmagában nem írja felül a makroökonómiai törvényszerűségeket. Bár a közbeszédet az új, Tisza-kormány látványos ígéretei, a NER-vagyonok visszaszerzése és a nagyarányú jóléti intézkedések dominálják, a magyar államháztartás állapota és a globális piaci folyamatok kőkemény korlátokat állítanak az álmok elé. Erről, és a magyar gazdaság előtt álló tényleges strukturális kihívásokról beszélt a Partizán legutóbbi epizódjában Szabó Balázs, a Hold Alapkezelő vezérigazgatója. A beszélgetés alapján egyértelmű: a gazdasági csodavárás helyett racionális, fájdalmas és mélyreható átalakításokra van szükség.

Az elszámoltatás mítosza: Százmilliárdok közvetlenül, ezermilliárdok áttételesen

Az új adminisztráció egyik leghangosabb és legfontosabb kampányígérete a korrupció felszámolása és a tisztességtelenül felhalmozott magánvagyonok visszaszerzése volt. Morális és büntetőjogi szempontból az igazságtétel elengedhetetlen, de gazdasági értelemben a visszaszerzett vagyon önmagában nem fogja betömni a költségvetés tátongó lyukait. Szabó Balázs rávilágított az arányokra: a magyar éves GDP nagyjából 90 ezer milliárd forint, az állami adóbevétel pedig eléri a 40 ezer milliárdot. Ehhez képest, ha az állam közvetlenül vissza is szerez néhány százmilliárd forintnyi vagyont a korábbi elithez köthető szereplőktől, az makrogazdasági léptékben szinte elenyésző tétel, és ahogy az elemző fogalmazott, "nem fogja megváltani azokat a problémákat, amikkel ma szembenéz a magyar gazdaság meg a költségvetés".

A korrupcióellenes harc igazi gazdasági hozadéka nem a múltban eltűnt pénzek fizikai visszaszerzése, hanem a jövőbeli elszivárgás megállítása és az eltorzított piaci ösztönzők helyreállítása. Kármán András, az új vezetés pénzügyminisztere szerint a közbeszerzések aránya éves szinten eléri a 12 ezer milliárd forintot. Ha igazak a feltételezések, és ezeket a projekteket az elmúlt években 20-30, vagy akár 40 százalékos túlárazással végezték el, annak a megszüntetése évente több ezer milliárd forintos azonnali megtakarítást jelenthet az államkasszának. Ennél is jelentősebb az úgynevezett áttételes hatás. Amikor egy szektort – például az építőipart – egyetlen kormányközeli kör uralt, más vállalatok kiszorultak a piacról, nem tudtak felépülni, és nem tudtak versenyezni. A megvalósult állami beruházások minősége is megkérdőjelezhetővé vált. A múltbeli kártétel utólag nem, vagy csak alig jóvátehető, de a jövőre nézve a tiszta piaci verseny ezermilliárdokat hozhat.

Ugyanakkor az egykori döntéshozók utólagos felelősségre vonása rendkívül bonyolult lesz. Míg egy minisztériumi tisztviselő hűtlen kezelése talán bizonyítható egy túlárazott szerződés aláírásakor, egy azt teljesítő vállalkozó utólagos megbüntetése – ha nincs kézzelfogható bizonyíték a visszaosztásra – jogilag ingoványos talaj. Balásy Gyula esete, aki magától ajánlotta fel a cégeit, és elment kalotaszegit járni Magyar Péter testvérének (Magyar Mártonnak) a csatornájára, Szabó szerint inkább a kivételt fogja jelenteni, nem pedig az általános szabályt.

Múltbeli bűnök és a magántőkealapok fekete doboza

Az elmúlt 16 évben számtalan korrupciógyanús ügy borzolta a kedélyeket az Elios-féle Tiborcz-sztoritól kezdve a trafikmutyin át a különféle koncessziókig. Bár gazdasági szempontból a múltbeli GDP-t és vagyoni átrendeződéseket szinte lehetetlen visszacsinálni, a szimbolikus igazságtételnek óriási jelentősége van: egyértelmű üzenetet küld a jövőbeli szereplőknek, hogy a bűncselekményeknek börtönbüntetés a vége.

Különösen kényes terület a magántőkealapok kérdése. Ezeket az intézményeket az elmúlt években arra használták, hogy cégeket vásároljanak fel, hizlaljanak állami megbízásokkal, miközben a valódi tulajdonosok kiléte rejtve maradt. Bár elméletileg nem zárható ki, hogy tisztességes piaci szereplők is alapítottak ilyet, az újságírói tényfeltárások egyértelműen a NER-elithez kötik a többségüket. A Tisza-kormány egyik legfontosabb prioritása ennek a szabályozási kiskapunak a bezárása. Ahogy arra már a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke, Varga Mihály is utalt korábban, a magántőkealapok átvilágítása a korrupciós nyomozások melegágya lehet a közeljövőben.

Összeomlik a gazdaság a NER bedőlésétől? A tőzsde és a privát cégek sorsa

Gyakori félelem – még a korábbi rendszer kritikusai körében is –, hogy a NER által felhizlalt gigacégek bedőlése magával ránthatja a teljes magyar gazdaságot, tömeges munkanélküliséget és ellátási láncok megszakadását okozva. Szabó Balázs határozottan cáfolta ezt a narratívát. Bár a kormányváltás hírére egyes kormányközeli cégek (mint a Forrás vagy az Opus) részvényárfolyamai esésnek indultak, a magyar tőzsdén ezek a papírok eltörpülnek a hagyományos blue chipek (OTP, MOL, Richter, Magyar Telekom) mellett. A Budapesti Értéktőzsdén nem várható rendszerszintű összeomlás.

A nem tőzsdei magáncégek – például a telekommunikációs, turisztikai vagy biztosítási szektorban mesterségesen felépített konglomerátumok – sorsa már kritikusabb kérdés. Szabó elemzése szerint ha egy NER-cég kizárólag a politikai hátszél, a versenytársakra kivetett különadók, vagy az olcsó felvásárlások miatt létezett, és piaci körülmények között életképtelen, akkor csődbe fog menni. Ennek azonban nem lesznek katasztrofális makrogazdasági következményei. Az elküldött munkavállalókat egy normálisan működő, munkaerőhiánnyal küzdő piac gond nélkül felszívja. A folyamat már el is indult: a NER-médiában tapasztalható tömeges leépítések ennek a jéghegynek csupán a csúcsát jelentik, de a munkaerőpiac képes alkalmazkodni.

A "Mészáros-probléma": Ki épít hidat Magyarországon?

Kivételt képezhet a mélyépítés és a nagy infrastrukturális beruházások piaca. A Mészáros Lőrinc fémjelezte építőipari birodalomban mára olyan szintű tudás és kapacitás halmozódott fel, ami nélkül rendkívül nehéz lenne hirtelen egy hidat vagy egy nagyobb vasútvonalat felépíteni Magyarországon. Ez nem azért van, mert ők a legjobbak, hanem egyszerűen azért, mert az elmúlt években csak ők kaptak megrendelést, és csak náluk koncentrálódott a gyakorlat, ahogy ez a Lánchíd felújítása kapcsán is felmerült.

Itt a kormánynak egyedi, óvatos megoldásokat kell találnia. Sem az nem járható út, hogy a megváltozott politikai térben továbbra is Mészáros Lőrinc kapja a több százmilliárdos megbízásokat, sem az, hogy a vállalatot politikai utasításra egy új, a Tiszához köthető "oligarchának" játsszák át. Ha ez utóbbi történne, az csupán az MSZP-SZDSZ korszakból Simicskára, majd Simicskáról Mészárosra szálló vagyonok végtelen ciklusának folytatása lenne. Akár állami átvétel, akár piaci alapú szétdarabolás lesz a sorsa, a végső cél egy lengyel típusú, erősen versenyző piac kialakítása kell hogy legyen. Lengyelországban – hiába drágább a munkaerő euróban mérve – jelenleg olcsóbban és hatékonyabban építenek lakóingatlanokat, pont a kiélezett verseny és a specializált alágazatok (például erős lengyel csaptelep- és belsőépítészeti gyártók) miatt. Magyarországnak is egy ilyen egészséges versenyre lenne szüksége az építőiparban az irreálisan drága és alacsony számú lakásépítések helyett.

A NER-bankok túlélése: Miért stabil az MBH Bank?

Évek óta kering a feltételezés (már a 2018-as választások környékén is téma volt), hogy egy esetleges kormányváltás esetén a túlhitelezett állami és kormányközeli cégek csődje magával rántja az azokat finanszírozó bankokat, pusztító láncreakciót indítva el. A jelenlegi helyzet azonban ennél jóval stabilabb. Különbséget kell tenni az állami hátterű intézmények – mint az Eximbank vagy a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) –, és a kereskedelmi bankok, például az ország második legnagyobb bankjává duzzasztott MBH Bank között. Az Eximbank gyakran nyújtott államilag támogatott, politikai célokat is szolgáló exporthiteleket, itt a támogatások mértéke és a hitelportfólió minősége valóban felvethet kérdéseket.

Az MBH Bank (bár ezer szálon kötődik a NER-hez) és a teljes magyar bankszektor stabilitását azonban jelenleg egy sajátos makrogazdasági anomália biztosítja: a tartósan magas kamatkörnyezet. A bankok elképesztő pénzeket keresnek a magas hozamú állampapírokon, miközben a lakossági és vállalati betétekre szinte nullaközeli kamatot fizetnek. Ebből a brutális kamatmarzsból a magyar bankok tőkearányos megtérülése (ROE) jelenleg kiugróan magas, masszív cash flow-val rendelkeznek. Ráadásul az MBH portfóliója nem kizárólag a NER közbeszerzésein élő cégekből áll; kiterjedt lakossági, jelzálog- és szabadfelhasználású hitelezést is folytat, amelynek gyökerei még a korábbi takarékszövetkezeti rendszerig nyúlnak vissza. Emiatt Szabó Balázs szerint a bankszektor nem áll csődközelben, és a rendszerváltás önmagában nem fogja bedönteni ezeket az intézményeket.

Jegybanki béke: Varga Mihály szakmai sapkája és a piaci bizalom

A pénzügyi stabilitást és az óvatosságot jelzi az is, hogy a kampány során Magyar Péter és a Tisza Párt nem indított frontális támadást a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Varga Mihály ellen. Ez a mértéktartás kulcsfontosságú volt. Ha az új kormány azonnal a jegybank függetlenségének megsértésével és a vezetés erőszakos cseréjével fenyegetőzött volna, az azonnali pánikot okozott volna a pénzpiacokon, megállítva a magyar kötvényhozamok csökkenését és a forint erősödését.

Szabó Balázs kiemelte: a Matolcsy Györgyöt váltó Varga Mihály az elmúlt egy évben bebizonyította, hogy jegybankelnökként képes levenni a fideszes politikai sapkát, és felvenni a szakmai sapkát. Nem engedett a politikai nyomásnak, nem kezdett agresszív kamatcsökkentésbe a rövid távú, mesterséges gazdaságélénkítés érdekében, hanem az infláció letörését és a stabil (akár erősebb) forint fenntartását tartotta szem előtt. Ezzel az óvatos, felelős monetáris politikával az MNB vezetése rászolgált a befektetők és az új kormány bizalmára is.

A 7 százalékos hiány és a költségvetés fojtogató csapdája

Hiába a politikai optimizmus és a jegybanki stabilitás, a makrogazdasági matek könyörtelen. A magyar kormányváltás egy olyan történelmi pillanatban történt, amikor a gazdaságban évek óta nincs érdemi növekedés, a beruházások és a fogyasztás is stagnál vagy esik, az államháztartási hiány pedig a GDP 6,8–7 százaléka körül mozog. Sőt, Magyar Péter bejelentése szerint rögtön az átvétel után találtak további 286 milliárd forintnyi hiányzó kiadást az idei tervekben.

Eközben az új kormánypárt a kampányban elképesztő mértékű, folyamatos és strukturális kiadásnövelést ígért:

• Az egészséges élelmiszerek áfájának drasztikus csökkentése.
• A legalacsonyabb nyugdíjsávokba tartozók juttatásainak azonnali felzárkóztatása.
• Az egészségügyi kiadások radikális emelése: a tervek szerint a jelenlegi 4 százalékról a GDP 7 százalékára növelnék az ágazat finanszírozását. (Mivel a magyar GDP nagyjából 90 ezer milliárd forint, 1 százalék 900 milliárdot jelent, így ez a 3 százalékpontos ugrás évente 2700 milliárd forintos plusz terhet jelent.)
• A medián bér alatt keresők személyi jövedelemadójának (SZJA) jövő évtől érvényes csökkentése.

Ezek az ígéretek nem egyszeri tételek, hanem tartósan beépülnek a költségvetésbe, és összességében évi 2000–3000 milliárd forintos extra kiadást jelentenek. Ezt a horribilis összeget egy amúgy is 7 százalékos hiánnyal küzdő költségvetésbe kellene belezsúfolni úgy, hogy közben az eurózóna felé vezető deklarált út egy szigorú, 3 százalékos hiánycél elérését követelné meg. Ha a kormány gondolkodás nélkül végrehajtaná az ígéreteit, a hiány pillanatok alatt elérné a GDP 10 százalékát, ami azonnali államcsődközeli állapotot eredményezne.

A mérleg másik serpenyője: Korrupciós spórolás, uniós ezermilliárdok és kamatmegtakarítás

Miből lehet mindezt kifizetni? A bevételi oldalon komoly, de rendkívül bizonytalan tételek állnak. Az egyik legnagyobb potenciális forrás a korrupció felszámolásából eredő megtakarítás. Ha a 12 ezer milliárdos közbeszerzési piacon csak 10 százalékos volt a túlárazás, az évi 1200 milliárdot jelent; ha 30 százalékos, akkor akár 3600 milliárdot is. Ez elméletben fedezné a kiadásokat, de a valóságban ezt az összeget a jövőben rendkívül nehéz lesz egy az egyben "készpénzre váltani" és azonnal a költségvetésbe csatornázni.

A második hatalmas tétel az uniós források sorsa. Ha a kormánynak sikerül teljes mértékben feloldania és hazahoznia a Helyreállítási Alapból (RRF) és a hétéves költségvetési ciklusból eddig befagyasztott pénzeket (amelyek egy része hitel, egy része vissza nem térítendő támogatás), az a következő években a magyar GDP 3-4 százalékát kitevő mentőövet jelenthet. Ezek az összegek azonban pántlikázottak, és csak akkor javítják a költségvetés egyenlegét, ha olyan beruházásokra költik őket, amelyeket az állam amúgy is kénytelen lett volna saját zsebből kifizetni.

A harmadik, már most is kézzelfogható pozitívum a kamatmegtakarítás. A piacok bizalmat szavaztak az új kormánynak és a jegybanknak, aminek köszönhetően a 10 éves magyar államkötvények hozama 7,5 százalékról 5,5 százalék környékére zuhant. Tekintve, hogy a magyar államadósság a GDP 75 százaléka (durván 65 ezer milliárd forint), a magas kamatkörnyezetben a GDP 4 százalékát (kb. 3600 milliárd forintot) vitték el évente a kamatkiadások. Kármán Andrásék számításai szerint a hozamcsökkenés a következő négyéves ciklus alatt összesen 2400 milliárd forintos megtakarítást hozhat az államnak. Ugye ez nem "fejnehéz" megtakarítás: az elején csak lassan érezteti a hatását, ahogy a drága hiteleket fokozatosan olcsóbbra cserélik.

A kiadások (az ígéretek) nagyon is konkrétak és gyorsak, a bevételek viszont bizonytalanok, és csak lassan csordogálnak be. Ráadásul a gazdaság ki van szolgáltatva a külső sokkoknak: egy esetleges újabb járvány, egy amerikai vagy európai recesszió, vagy a globális energiapiacok felrobbanása azonnal felboríthatja a kényes egyensúlyt. Ugyanakkor egy pozitív fordulat, például a vártnál magasabb európai növekedés, azonnal megnövelné az adóbevételeket, és könnyítene a nyomáson. Szabó Balázs szerint a pénzügyminisztériumnak éppen ezen bizonytalanságok miatt kell rendkívül óvatosnak maradnia a kiadási oldalon.

A legfontosabb lépés: Az állampolgári tudatosság ébredése

A magyar gazdaság tehát pengeélen táncol, és a technokrata megoldások önmagukban nem elegendőek. Szabó Balázs szerint a legmélyebb strukturális probléma a fejekben keresendő, és a sikeres kilábaláshoz egy azonnali mentalitásváltásra van szükség. Az elmúlt másfél évtizedben, a Fidesz érájában az állam és a párt teljesen összefolyt. A lakosság úgy szocializálódott, hogy az államadósság, a költségvetési hiány vagy az állami vagyon az a "Fidesz ügye", valami távoli, absztrakt fogalom, amihez a hétköznapi embernek semmi köze.

Pedig a 65 ezer milliárd forintos államadósságot – és annak 3600 milliárdos éves kamatterhét – a magyar adófizetők fogják visszafizetni. Ha a magyar polgárok elkezdenék a sajátjuknak érezni az államot, megértenék, hogy a makrogazdaság az ő személyes életüket, jólétüket és jövőjüket határozza meg. Innentől kezdve az adófizetéshez való viszony is megváltozna. Egy érett demokráciában az állampolgár jó szívvel, de szigorú feltételekkel fizeti be az adóját: cserébe minőségi szolgáltatást – megfelelő óvodát, bölcsődét, kórházat, a Vitézy Dávid vezette közlekedési minisztériumtól pedig megbízható tömegközlekedést – követel. Ezen állampolgári öntudat és kontroll nélkül a fenntartható gazdasági fejlődés csupán illúzió marad.

A zombivállalatok és az állami támogatások teljes csődje

Az egyik legkényesebb, és politikailag legkockázatosabb lépés a magyar vállalati szektor strukturális átalakítása lenne. A Tisza Párt retorikájában erősen támaszkodik a vidéki kis- és középvállalkozások (kkv-k) védelmére a multinacionális cégekkel szemben. Az elmúlt húsz évben Magyarország az egyik legtöbb állami támogatást öntötte a vállalati szektorba európai összehasonlításban, mégis, a hazai kkv-k termelékenysége és versenyképessége továbbra is siralmas a régiós (lengyel, román, cseh) versenytársakhoz képest.

Szabó Balázs ezen a ponton radikális álláspontot képvisel: a kkv-kat nem pénzzel, hanem jó és stabil gazdasági környezettel kell támogatni, és a közvetlen állami vállalati támogatások 99 százalékát azonnal meg kellene szüntetni. Az elemző egy megdöbbentő személyes példával illusztrálta a rendszer teljes abszurditását: a 120 fős, rendkívül sikeresen működő Hold Alapkezelő is jogosult lett volna egy olyan állami oktatási támogatásra, amelynek keretében egy másfél napos, formális és tét nélküli képzésért cserébe az állam fejenként 2,5 millió forintot fizetett volna a cégnek. "Ez 120-szor két és fél millió forint nyerő lett volna a mi cégünknek. Hát ezt az állam minek adná nekünk oda? Miért jöttünk mi erre jogosultként?" – tette fel a költői kérdést. A cég etikai okokból nem vette fel a 300 millió forintos "ajándékot", de hány olyan vállalat van az országban, amely gondolkodás nélkül tartja a markát?

Azokat a cégeket, amelyek kizárólag az állami infúzió miatt képesek életben maradni, közgazdasági szakkifejezéssel zombivállalatoknak hívják. Szabó szerint, ha valaki csak állami támogatásokból tud megélni, annak a cégnek nincs helye a piacon. Egy szemléletes példával élve: ha ketten kimennek az utcára limonádét árulni, de a termékre nincs kereslet és senki nem veszi meg, nem az a normális reakció, hogy elkezdenek állami támogatásért lobbizni a limonádé-biznisz megmentéséért. Mivel Magyarországon jelenleg közel teljes foglalkoztatás van, a bedőlő, hatékonytalan zombivállalatokból felszabaduló munkaerőt a hatékonyabban működő, innovatív nagyobb cégek vagy életképesebb kkv-k gyorsan felszívnák, ezzel is növelve az ország általános termelékenységét.

Különadók és megfelelési kényszer: Amikor a cég nem az ügyféllel foglalkozik

A támogatások és a büntetőadók rendszere teljesen eltorzította a magyar cégek fókuszát. Az elmúlt években a gazdaságfejlesztési források jelentős része valójában a multinacionális cégekhez (például a nagy akkumulátorgyárakhoz) áramlott, hogy idecsábítsák őket, miközben a már itt lévő, röghöz kötött szektorokra különadókat vetettek ki. Ahelyett, hogy a hazai vállalatok az innovációra, a növekedésre, vagy az ügyfeleik problémáinak megoldására koncentrálnának, a legképzettebb munkavállalóik jelentős része azon dolgozik, hogyan nyerjenek el minél több támogatást, vagy éppen hogyan kerüljék el a rájuk szabott különadókat.

A Hold Alapkezelő példáján keresztül: a pénzügyi szektort az európai direktívák eleve rendkívül szigorú megfelelési (compliance) szabályozás alá vonják. De Magyarországon erre még rárakódik a kötelező állampapírtartás, a tranzakciós illetékek és a devizaváltási adók dzsungele. Ha egy egy-, öt-, vagy százfős cég minden energiáját a bürokratikus manőverezés köti le, ki fog a valódi üzlettel, a termelékenység növelésével foglalkozni? Ez az egészségtelen működési modell az, amit a Tisza-kormánynak a különadók és az értelmetlen támogatások felszámolásával meg kell szüntetnie.

A vendégmunkás-stop gazdasági öngólja

A munkaerőpiachoz szorosan kapcsolódik egy másik, társadalmilag rendkívül érzékeny politikai ígéret: a Tisza-kormány június 1-jétől szigorú vendégmunkás-stoppot hirdetett, megakadályozva a harmadik országbeli munkavállalók behozatalát. A lépés politikailag érthető. A korábbi években mesterségesen felkorbácsolt idegenellenesség miatt a vidéki közösségekben – például a kampány során gyakran hivatkozott nyírbátori régióban – óriási feszültséget és ellenérzést keltett a távol-keleti (fülöp-szigeteki, kínai) vagy a szolgáltatóiparban megjelenő (pakisztáni, bangladesi futárok) vendégmunkások jelenléte. A lakosság úgy érezte, elvették tőlük a munkahelyeket és lenyomták a béreket.

Szabó Balázs azonban határozottan vitatja a döntés gazdasági racionalitását, és hibának tartja a nullatoleranciát. A makrogazdasági számok alapján a mintegy 4,5 millió fős magyar foglalkoztatotti bázishoz képest a nagyjából százezer külföldi vendégmunkás jelenléte nem indokolja a teljes tiltást, pláne nem úgy, hogy a munkanélküliségi ráta (bár lokális csúcson van) még mindig csak 5 százalék körül mozog, messze a 10 százalékos válságszintektől.

Magyarország mára elérte azt a gazdasági fejlettségi szintet, ahol a legkeményebb, leginkább monoton gyári és fizikai munkákat a hazai lakosság egy része – jogosan – már nem hajlandó elvégezni. A szakember az osztrák fővárost, Bécset hozta fel tökéletes példaként. Bécs nagyrészt azért olyan tiszta, rendezett, folyamatosan felújított és fejlett infrastruktúrájú, mert a gazdag osztrák gazdaság (ahol az euróban számolt fizetések a magyar 2,5-3-szorosát teszik ki) megteheti, hogy az építőipari, takarítási és karbantartási munkákra külföldi (sok esetben épp magyar vagy kelet-európai) vendégmunkásokat fizessen meg. Ha Magyarország dogmatikus alapon, teljes mértékben kizárja a külföldi munkaerőt, azzal nem feltétlenül a magyarok béreit fogja érdemben és egészségesen felhajtani, hanem értékes termelői kapacitásokat és szaktudást veszít. Ennek a végeredménye az infláció növekedése és a teljes gazdaság számára elszenvedett fogyasztáscsökkenés lesz.

A Hormuzi-szoros blokádja: Hat hétre a katasztrófától?

A hazai strukturális és költségvetési bajok mellett a kormánynak a globális gazdaság és geopolitika hektikusságával is meg kell küzdenie. Jelenleg az egyik legnagyobb fenyegetést a közel-keleti feszültség, ezen belül a Hormuzi-szoros de facto blokádja jelenti. Ez nem lokális probléma: a világ napi nagyjából 100 millió hordós (egy hordó 159 liter) olajfogyasztásának mintegy ötöde, azaz napi 20 millió hordó haladna át ezen a kritikus tengeri útvonalon.

A háborús konfliktus kitörése óta az elemzők folyamatosan kongatják a vészharangot, mondván, már csak "hat hétre vagyunk a katasztrófától", mielőtt elfogynak a tartalékok és összeomlik az ellátás. A globális gazdaság azonban eddig elképesztő rugalmassággal alkalmazkodott a krízishez. Szaúd-Arábia a vezetékhálózatán keresztül tereli át az olajat (ezzel önmagában kiváltva napi 5 millió hordó tengeri szállítást), Kína ideiglenesen visszafogta az energiaintenzív vegyipari termelését, a nagyhatalmak elkezdték okosan felélni a stratégiai készleteiket, és paradox módon a korábban szankcionált orosz tankereket is diszkréten visszaengedték a nemzetközi körforgásba, hogy enyhítsék a hiányt.

Szabó Balázs azonban borúlátó a jövőt illetően. A tőzsde jelenleg túlzottan optimista: bár a spot (azonnali) olajár 104 dollár környékére ugrott a korábbi 60-70 dolláros szintről, a piac a két év múlva lejáró határidős kontraktusokban már a probléma teljes megoldását és az árak visszarendeződését árazza. A szakember szerint a tartalékokból és a trükközésekből nem lehet a végtelenségig finanszírozni a világot. A lerombolt infrastruktúra visszaépítése 6-8 hónapot vesz igénybe, és "nem tudjuk, hogy mikor üt be a baj, de beüt a baj, ez nem maradhat így örökre". Ha az állapot tartóssá válik, elsőként a leginkább energiaintenzív iparágak kényszerülnek majd leállásra, ami a teljes globális ellátási láncon végigsöpörve jelentős drágulást okoz majd.

Visszatérhet a 20 százalékos infláció?

A kérdés adja magát: egy elhúzódó közel-keleti krízis esetén visszatérhet-e Magyarországra a néhány éve megtapasztalt, pusztító, 20 százalék feletti infláció? A Hold Alapkezelő vezetője megnyugtató választ adott: a jelenlegi fundamentumok teljesen mások, mint a 2022-es sokk idején, így nem kell hasonló katasztrófától tartani.

Először is, a világ gazdasága sokkal kevésbé energiafüggő, mint a hírhedt 1970-es évekbeli olajválságok korában. Míg ötven évvel ezelőtt egy egységnyi GDP előállításához 2,5 hordó olajra volt szükség, ma ehhez már 1 hordó is elegendő, köszönhetően az ipar arányának csökkenésének és a szolgáltató szektor brutális térnyerésének. Másodszor, a gázpiaci kitettség is drasztikusan javult. A korábbi válság idején Európa földgázimportjának 40 százaléka Oroszországból érkezett, és ennek hirtelen kiesése okozta a példátlan pánikot, amely a gáz árát a korábbi 20-30 euró/MWh-s szintről egészen 300 euró fölé lőtte ki. Mára ez a függőség egyszámjegyűre, 5-7 százalékra olvadt, a gáz ára pedig stabilizálódott a 30-50 eurós sávban. Harmadszor, a globális inflációs nyomás folyamatosan csökken, és az agráriumban is magasabbak a tartalékok.

Bár a műtrágyaárak vagy a szállítási költségek emelkedése okozhat fájdalmakat, a magyar gazdaság sokkal ellenállóbb pozícióból várja a vihart, és a piacok abban is bíznak, hogy a novemberi amerikai elnökválasztás előtt Donald Trump – saját politikai túlélése érdekében – rákényszerül valamilyen kompromisszumos diplomáciai megoldás tető alá hozására. A Tisza-kormánynak tehát nem feltétlenül egy újabb hiperinflációs sokkal kell megküzdenie, hanem azzal a sokkal nehezebb, mindennapi feladattal, hogy hogyan teremtse meg egy versenyképes, modern, zombivállalatoktól és korrupciótól mentes magyar gazdaság alapjait.