Kezdjük azzal, hogy természetesen nem vagyunk boomerek. Ezt mi pontosan tudjuk. A gyerekeinket azonban ez a történelmi pontosság egyáltalán nem érdekli.
Ha valaki emlékszik a kazettás magnóra, telefonálás közben zsinór kötötte a falhoz, és gyerekként nem rendelkezett saját Netflix-előfizetéssel, akkor boomer. Vita lezárva. És azért néha nehéz velük vitatkozni.
Este fél tízkor már azon gondolkodunk, hogy érdemes-e még elkezdeni egy filmet. A derekunknak külön véleménye van az időjárásról. A saját kamasz gyerekünknek pedig azt mondjuk: „Írj, ha odaértél!” Miközben tizenöt évesen délután kettőkor elindultunk otthonról, és este nyolcig senkinek a világon fogalma sem volt arról, hol vagyunk. És ezt akkor teljesen normális családi működésnek tekintették.
Reggel elmentünk, este valahogy hazataláltunk
Nem volt mobiltelefon, sem Messenger. Nem volt családi helymegosztás, amelyen anyánk húszpercenként ellenőrizhette volna, hogy valóban a barátunknál vagyunk-e. Volt helyette egy mondat: „Ötre legyél itthon!” Erre mi azt mondtuk: „Jó.” Hogy hol leszünk addig? Részletkérdés.
A társasági élet szervezésének csúcstechnológiája nagyjából az volt, hogy előző nap megbeszéltük: „Háromkor a tónál.” És háromkor odamentünk a tóhoz. Ha valaki nem jött, negyedórát vártunk. Húsz perc után találgatni kezdtünk, hogy biztos nem engedték el. Fél négykor pedig elindultunk nélküle. Később pedig valahogy megtalált bennünket. Máig nem teljesen világos, hogyan.
A kaputelefon pedig külön kommunikációs platform volt. „Csókolom, Peti lejöhet?” Ez volt a push notification.
Ha a válasz igen volt, öt perc múlva Peti lent volt. Ha az anyukája azt mondta, hogy előbb meg kell írnia a leckét, együttérzően vártunk. Ha azt mondta, ma nem jöhet, tudomásul vettük a rendszer ideiglenes leállását.
Fehérvár volt a játszóterünk
A várost nem gyerekprogramokból ismertük meg. Egyszerűen használtuk. Biciklivel mentünk mindenhova. Ha valaki két utcával arrébb lakott, bringával mentünk. Ha a város másik felén, akkor is. Bukósisak nélkül, természetesen, mert a nyolcvanas évek szülői filozófiájának egyik alaptétele az volt, hogy ha a gyerek elég gyorsan teker, valószínűleg nem esik el.
Palotaváros, Viziváros, Szedreskert, Öreghegy, Feketehegy – minden környéknek megvolt a saját bandája, grundja, focipályája, titkos útvonala és legalább egy olyan helye, ahová a szülők szerint „nem kellene menni”. Természetesen oda mentünk.
A Csónakázó-tóhoz sem azért mentünk, mert ott „program” volt. A tó maga volt a program. Odamenni. Körbemenni. Leülni. Találkozni valakivel. Várni valakire. Megbeszélni, hogy utána hová menjünk. Hihetetlenül sok időnk volt arra, hogy látszólag ne csináljunk semmit. És talán éppen ebből lett annyi minden.
A strand, ahol egy nap egy egész nyárnak tűnt
A Városi Strand nyáron önálló univerzumként működött. Reggel bementünk, délutánra klórízű lett a szánk, vörös a vállunk, ráncos az ujjunk, és olyan éhesek voltunk, mintha három hete egy tutajon sodródnánk az Atlanti-óceánon. Erre a szervezetünk teljesen logikus válasza egy lángos volt. Fokhagymával. Sajttal. Tejföllel. Lehetőleg annyi olajjal, amennyi ma egy kisebb család heti kalóriaszükségletét fedezné.
És ott volt a Gólyás medence! A strandról pedig este úgy kellett hazakönyörögni bennünket. Mert mi nem voltunk fáradtak. Soha. Csak másnap reggel egy bombarobbanásra sem ébredtünk fel.
A Skála játékosztályán már ismertük a vágyakozás fogalmát
A mai gyerek kiválaszt valamit az interneten, beteszi a kosárba, másnap kihozza a futár. Mi bementünk a Fehérvár Áruházba, a Skálába, felmentünk a játékosztályra, és néztük azt a dolgot, amit nem fognak megvenni nekünk. Sokáig néztük. Nagyon sokáig. És furcsa módon attól, hogy valamit nem kaptunk meg azonnal, még nem omlott össze az életünk. Legfeljebb karácsonyig beszéltünk róla.
A Centrum neve ugyanígy hozzátartozott a városhoz. A Fő utcára pedig nem „élménytérként” tekintettünk. Egyszerűen azt mondtuk: bemegyünk a városba. Mindenki értette.
És mit ettünk?
Mindenekelőtt olyan dolgokat, amelyeket ma egy közepesen lelkiismeretes szülő már gyanakodva forgatna a kezében. A párizsis zsemle például komplett étkezésnek számított. Zsemle, párizsi, esetleg vaj. Ennyi. Nem volt rukkolapesztó, avokádókrém vagy kovászos ciabatta. Mégis túléltük.
Meg az uzsonnára kent zsíros kenyér lilahagymával kombót is.
Ott volt a Sport szelet, a Pilóta keksz, a Dunakavics, a Franciadrazsé, a Traubi és a Márka. A fagyi pedig vanília, csoki, puncs volt. Esetleg citrom.
A menza pedig egy külön fejezet. A tülekedés és „előzés” a sorban, a mindig ragacsos alumíniumtálca a 10 perc alatt belapátolt ebéd. Volt a leves, amelyről tudtuk, hogy leves, de közelebbi azonosítása már komolyabb természettudományos felkészültséget kívánt. Volt a legendás menzás tea, amely valahol félúton helyezkedett el a tea és a cukros, barnás színű víz között. Meg az ivólé. És persze a piskóta csokiöntettel. Azon a napon nem kellett könyörögni, hogy együnk.
A suli még offline üzemmódban működött
Teleki. Vasvári. József. Jáky. Széchenyi. Fehérváron elég volt megmondanod, melyik suliba jársz, és a másik már kialakított rólad egy komplett személyiségprofilt. Minden iskolának megvoltak a legendás tanárai. Akiktől rettegtünk. Akiket imádtunk. És akiknek a mondatait harmincöt évvel később is szó szerint tudjuk idézni.
A napló akkoriban valódi papírtárgy volt. Ez bizonyos információs előnyt jelentett nekünk. Ha kaptál egy egyest, anyád telefonja nem pittyent ugyanabban a másodpercben. Volt időd. Akár óráid is. Hazafelé kidolgozhattál egy komplett kommunikációs stratégiát. Az ellenőrző pedig ennek a rendszernek a kulcsfontosságú adathordozója volt. Néha rejtélyes körülmények között eltűnt.
A tesióra pedig egyetlen hosszú bizonyíték volt arra, hogy a gyermekjogok intézménye még fejlődésben van: Cooper-teszt, kötélmászás, szekrényugrás, medicin labda. És egy síp.
A technikaórán közben húsz gyerek kapott fűrészt, reszelőt, satut vagy forrasztópákát. Ma ehhez valószínűleg munkavédelmi oktatás, három hozzájáruló nyilatkozat és egy mentőautó készenléte kellene. Mi meg hazavittünk egy ferdén kifűrészelt fa valamit, és anyánk azt mondta: „Nagyon szép.” Nem volt szép. De szeretett bennünket.
1985-ben pedig egyszer csak megérkezett a Real Madrid
Ez egy olyan fehérvári emlék, amely már majdnem családi legenda. A Vidi eljutott UEFA-kupa-döntőig, és Fehérvárra jött a Real Madrid. A Real Madrid!
Nem egy nyári felkészülési meccsre. Európai kupadöntőre. Disztl, Csuhay, Burcsa, Májer – ezeket a neveket akkor az is ismerte, aki egyébként nem tudta volna megmondani, mi a les. (Pl: én.)
A Sóstói Stadion körül olyan volt a város, mintha hirtelen Európa közepe Székesfehérvárra költözött volna. A Vidi pedig később a Bernabéuban 1–0-ra megverte a Realt. Ezt ma is jó kimondani.
És persze maga a Videoton is több volt egy futballcsapatnál. Gyár volt. Munkahely. Televízió. Rádió. Családi történetek. Szinte minden fehérvári ismert valakit, aki ott dolgozott. Dolgozott ott valakinek az apja, anyja, nagybátyja, szomszédja. A Videoton szó egy időben egyszerűen hozzátartozott ahhoz, mit jelent fehérvárinak lenni.
A Commodore előtt társasági élet zajlott
Aztán megjelentek az első számítógépek. A Commodore 64 előtt nem egy gyerek ült, hanem öt. Egy játszott, négy pedig nézte. És ez teljesen normális volt. A programot kazettáról betölteni olyan spirituális gyakorlat volt, amely türelemre nevelte az embert. Elindítottad. Vártál. Vártál. Kimentél inni. Visszajöttél. Még mindig töltött. Aztán kiírta, hogy hiba. És újrakezdted. Talán ezért bírjuk ma jobban a munkahelyi értekezleteket.
A walkman pedig maga volt a szabadság.
Zenét hallgathattál menet közben. Bármit. Mármint abból a hat kazettából, amid volt. Ha a szalag begyűrődött, előkerült a ceruza, az analóg világ hivatalos szervizeszköze. A rádióból felvett zenéknél pedig a legfontosabb cél az volt, hogy a műsorvezető ne beszéljen bele a szám végébe. Természetesen mindig belebeszélt.
És amikor bejött a kétkazettás magnó, elindultak a válogatáskazetták. Ú de imádtam! Listák, dalok az ember kedvencei egymás után megváltoztathatatlan sorrendben. Az egyik oldalon Depeche Mode, a másikon Bon Jovi, egy kis Metallica középen pedig véletlenül három másodperc Kossuth rádió.
És aztán elkezdtünk bulizni
Na, itt kezdődik az a rész, amelyről a gyerekeinknek már csak szerkesztett változatot mesélünk.
Mert Fehérváron bulizni is tudtunk. Ott volt az Alba bár, később a Poén, aztán a Power, és egy időben még az uszoda aulája is képes volt diszkóvá változni. Igen. Az uszodáé. Ma ezt elmondani egy tizenhat évesnek körülbelül olyan, mintha azt állítanánk, hogy péntek esténként technoparti volt a kormányablakban. Pedig volt idő, amikor teljesen természetesnek tűnt.
De a legfontosabb intézmény mégis a házibuli volt. Ennek egyetlen alapfeltétele volt: valakinek a szülei ne legyenek otthon. Ha ez teljesült, a társadalmi esemény automatikusan létrejött. Valaki hozott kazettát. Valaki magnót. Valaki valamit inni. Valaki pedig meghívott még négy embert, akikről a házigazda semmit sem tudott.
És volt a lassúzás. A mai gyerekeknek ezt külön el kell magyarázni. Ez egy olyan párkeresési rendszer volt, amelyben egy szám megfelelő pillanatában a fiúknak fel kellett állni, odamenni a lányhoz, és személyesen megkérdezni, hogy táncol-e vele. Nem lehetett jobbra húzni. Nem lehetett három napig gondolkodni a válaszon. Nem lehetett ghostolni.
(Fotó: Házibuli 1. francia film)
Ott álltál előtte. Ha igent mondott, nyertél három és fél percet, húsz centire egymástól, többnyire kínos hallgatással és azzal a nagyon komoly kérdéssel, hogy hová kell ilyenkor tenni a kezed. Ha nemet mondott, vissza kellett sétálnod a haverokhoz. Nyilvánosan. Talán ezért lettek ezek a srácok ilyen erősek.
Persze nem volt minden jobb
Ezen a ponton szokott veszélyessé válni a nosztalgia. Azt mondjuk, milyen szabadok voltunk. Azok voltunk. De sisak nélkül bicikliztünk az úton. Mindenütt cigarettáztak. A kocsiban is, a lakásban is, az étteremben is. Gyakorlatilag csak a medencében nem, de abban sem vagyok teljesen biztos.
A játszótereken volt beton, meg vas. Néha a kettő egyszerre, és olyan fémszerkezetek, amelyek ma katonai kiképzőpályán sem kapnának engedélyt. És ha leestünk vagy beütöttük magunkat, általában azt kérdezték: „Vérzik?” Ha nem vérzett: „Akkor nincs baj.”
Nem volt jobb minden. Csak más volt. És valahol közben felnőttünk.
Aztán eltűnt a Skála játékosztálya. Más lett a strand. Átalakultak a sulik. Fehérvárból pedig egy sokkal nagyobb, modernebb város lett.
Az egykori lakótelepi kölykök ma cégeket vezetnek, gyerekeket tanítanak, betegeket gyógyítanak, tárgyalnak, műszakba járnak, vállalkoznak, számlát fizetnek. És kamaszokat nevelnek. Akiknek azt mondjuk: „Ne ülj egész nap a telefonodon!” Miközben mi egy komplett délutánt képesek voltunk eltölteni azzal, hogy négyen néztük, ahogy egy ötödik Commodore-on játszik.
Azt mondjuk: „Menj már ki egy kicsit!” Aztán amikor kimegy: „Hova mész?” „Pontosan hova, és kikkel?”, „Mikor jössz?”, „Telefon legyen nálad!”, „Írj, ha odaértél!”
És itt ezen a ponton kell elmosolyodnunk. Mert mi tényleg egy másik világban voltunk gyerekek. Nem feltétlenül jobb világban. Nem voltunk bátrabbak, keményebbek vagy ügyesebbek a mai gyerekeknél. Csak sok mindenhez személyesen kellett odamenni: a baráthoz, a lányhoz vagy fiúhoz, aki tetszett. A kaputelefonhoz. A focipályára. A tóhoz. A Skálába. A buliba.
Ha valakit látni akartunk, oda kellett mennünk, ahol ő volt. Ha összevesztünk, nem lehetett letiltani. Ha eltévedtünk, nem volt Google Maps. Ha unatkoztunk, nem volt TikTok. Volt helyette Fehérvár.
Meg egy csomó másik kölyök. És valószínűleg ebből lett az a rengeteg történet, amelyen most, ötven körül még mindig ugyanúgy vihogunk. Csak már halkabban. Mert tíz óra van, és holnap dolgozni kell.
Fotók: Videoton: Székesfehérvár régen Facebook csoport, Szent jupát a Skála előtt: Búsi Sándor, Vidámpark bejárata: Egykor.hu, házibuli :
