A történelmi aszály után, történelmi árvizek jöhetnek?

Bardóczi Sándor, Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatalának Főtájépítésze, Tájépítészeti osztályvezetője a minap új megvilágításba helyezte a magyarországi vízhiány problémáját, egyben figyelmeztet is a közelgő "nagy víz" érkezésére.

Amikor lepereg a víz a dunai mellékágakról, és az iszapos mederfenék a felszínre kerül, az emberi szem számára riasztó látvány tárul fel. A bajai Sugovica vagy a tétényi Háros-sziget mellékága körüli napokban látott képek pontosan ezt a szorongást erősítik fel. A Vigadó téri vízmércén a vízállás megközelítette a 33 centiméteres történelmi minimumot – ami persze nem azt jelenti, hogy bokáig ér a folyó, csupán a mérőskála relatív nullapontjához viszonyított értéket mutatja. A látvány azonban cselekvésre ösztönöz, és a közösségi terek hangadói hamar megtalálják a legegyszerűbbnek tűnő választ: azonnal ki kell kotorni a medret.

Ez a reflex érthető, de végzetesen hibás. A felszíni tünetek agresszív kezelése helyett érdemes megnézni, mi zajlik a folyó mélyén, és miért jelentene valójában ökológiai öngyilkosságot a nehézgépek bevetése.

Az ivóvizünk láthatatlan védőpajzsa

Azzal a ténnyel ritkán szembesülünk, amikor kinyitjuk az otthoni csapot, hogy a poharunkba folyó tiszta víz minősége egyenes arányban áll a Duna medrének állapotával. A folyó alatti kavicsréteg nem csupán holt anyag, hanem egy gigantikus, biológiai filter. A kavicsok és a köztük élő mikrobák olyan elképesztő hatékonysággal szűrik meg a folyó vizét, hogy a parti csápos kutakba már ivóvíz minőségű víz érkezik.

A rendszer azonban sérülékeny. Mivel az osztrák és szlovák vízlépcsők évtizedek óta blokkolják a kavics természetes vándorlását, a medernek nincs utánpótlása. A korábbi időszakok rendszeres kotrása már így is a meder mélyüléséhez, a talajvízszint csökkenéséhez és a létfontosságú kavicsréteg elvékonyodásához vezetett. Ha most újra beavatkoznánk, azt a biológiai szűrőt pusztítanánk el, amely az ivóvízrendszerünk alapját adja. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen művelet azonnal letarolná a ritka védett élőlények – kérészek, kagylók, rákok – élőhelyeit is.

A százéves hiba és az elfeledett folyó

Ha a kotrás nem megoldás, akkor miért száradnak ki a mellékágak? A válaszért közel száz évet kell visszamennünk az időben. A magyarországi szakaszon mintegy 400 kilométernyi mellékág-rendszer található – egy második, rejtett Duna –, amelyet mesterségesen, felülről elzártak, vagy a beépítések miatt levágtak az élő folyóról. A Háros-sziget mellékágát például egy évszázada fojtották meg így.

Amikor egy mellékágat kigondolatlanul kikotornak, valójában csak lecsapolják belőle azt a maradék vizet is, amit a torkolati hordalék természetes fenékküszöbe még visszatartott. A valódi rehabilitáció nem a meder mélyítése, hanem az évszázados hibák kijavítása lenne: az elzárások okos, szabályozott megnyitása. Ha a víz magasabb vízállásnál újra át tudna áramlani ezeken az ágakon, az természetes módon mélyítené a medret, segítene lelapítani az árvízcsúcsokat, és újraélesztené a madarak és halak legfontosabb élőhelyeit. Ausztriában, a Donau Auen Nemzeti Park területén ezt már a kilencvenes években sikeresen megcsinálták. Nálunk a Szigetközre 2007-ben elkészültek a tervek, de a megvalósítás azóta is várat magára.

Szerkesztői reflexió: Évtizedeken át úgy tekintettünk a folyóinkra, mint egyszerű csatornákra, amelyeknek az a dolguk, hogy a vizet a lehető leggyorsabban levezessék, a medret pedig mérnöki pontossággal a helyén tartsák. A jelenlegi extrém vízállások megmutatják ennek a gondolkodásnak a korlátait: a természetes dinamikájától megfosztott folyó elveszíti az ellenállóképességét. A valódi kérdés már nem az, hogyan tudjuk az akaratunkat ráerőltetni a tájra, hanem az, hogyan tudunk újra teret adni neki.

A Velencei-tó intő példája

A meggondolatlan beavatkozások követelése nem csak a folyóinkat, hanem aszálysújtotta tavainkat is fenyegeti. A 2026-os extrém csapadékhiány miatt a Velencei-tó vízszintje drasztikusan lecsökkent, és a nyár folyamán a tó akár több kisebb víztestre is szakadhat. A szárazra kerülő mederben a nádasok állapota romlik, a terület cserjésedik, ami az ott élő madarak és halak élőhelyét is drasztikusan szűkíti.

A drámai apadást látva sokan itt is az azonnali mederkotrást, a nádirtást, vagy idegen vizek (például a Duna) mesterséges bevezetését sürgetik. Szakemberek azonban figyelmeztetnek: "a mechanikai kotrás felkavarhatja a kiülepedett foszfort, amely okozhat vízminőségromlást", emellett a külső vízforrás a tó egyedi vízkémiai egyensúlyát is