Nem az akaraterőd kevés – lehet, hogy rosszul rendezted be az életed

Dr. Angela Duckworth, a Pennsylvaniai Egyetem pszichológusprofesszora a kitartás kutatásával vált világhírűvé. Azt vizsgálta, hogyan segíti a hosszú távú szenvedély és állhatatosság a kiemelkedő teljesítményt. Szerinte nem elég kitartónak lenni, az is számít, milyen emberek, tárgyak és szokások vesznek körül bennünket. Erről beszélt a The Happiness Lab podcast szeptember 7-i adásában.

Túl sok mindent fogunk a személyiségünkre

Ha valaki rendszeresen elkésik, lustának tartjuk. Ha nem tud ellenállni az édességnek, gyenge az önfegyelme. Ha nem tud koncentrálni, biztosan szétszórt. A pszichológiában ezt alapvető attribúciós hibának nevezik: hajlamosak vagyunk a viselkedést az ember személyiségével magyarázni, miközben alábecsüljük a helyzet szerepét.

Pedig egészen másképp viselkedünk egy zajos irodában, mint egy csendes könyvtárban, másképp eszünk, ha édesség van az asztalon, és másképp dolgozunk, ha folyamatosan villog mellettünk a telefon. Duckworth szerint éppen ezért sokszor hatékonyabb nem ellenállni a kísértésnek, hanem eltávolítani azt.

Ha nem akarod megenni a sütit, ne legyen előtted

A gondolatot egy gyerekkönyv egyszerű jelenete világította meg számára. A történetben a két szereplő folyamatosan próbál ellenállni egy adag süteménynek, de újra és újra esznek belőle. Végül nem még több akaraterőt próbálnak összeszedni, hanem egyszerűen megszabadulnak a sütitől.

Ez Duckworth szerint a szituációs cselekvőképesség lényege: *úgy alakítani a környezetet, hogy a jó döntés legyen könnyebb-.

A viselkedéskutatásban ezt gyakran „súrlódásnak” nevezik. Ha -a csipsz karnyújtásnyira van, sokkal többet eszünk belőle, mintha minden falatért fel kellene állnunk-. Egy kórházi büfében pedig már az is jelentősen megváltoztatta a vásárlási szokásokat, hogy a vizet könnyebben látható helyre tették, a cukros italokat pedig kevésbé feltűnőre. Nem tiltottak meg semmit. Egyszerűen megváltoztatták, melyik döntéshez kellett kevesebb erőfeszítés.

A telefon akkor is dolgoztat, amikor nem nyúlunk hozzá

Talán ennek legjobb mai példája az okostelefon. Kutatások szerint már a telefon puszta jelenléte is elvonhat valamennyit a figyelmi kapacitásunkból. Ha ott fekszik az asztalon, agyunknak folyamatosan energiát kell fordítania arra, hogy ne nézzünk rá.

Duckworth ezért az egyetemi óráin nem egyszerűen azt kéri, hogy a hallgatók némítsák le a telefonjukat: azt szeretné, ha egyáltalán nem lenne látható. Ez jó példa arra, mennyivel egyszerűbb a környezeten változtatni, mint egész nap önfegyelmet gyakorolni. Ha koncentrálni szeretnénk, sokszor nem egy új produktivitási módszerre van szükségünk, hanem arra, hogy a telefon átkerüljön a másik szobába.

A környezet emlékeztethet arra is, kik szeretnénk lenni

Ugyanez pozitív irányban is működik. Ha céljaink folyamatosan szem előtt vannak, kisebb eséllyel vesznek el a mindennapi zajban.

-Michael Phelps* olimpiai bajnok például már gyerekként felírta az úszásban elérni kívánt időeredményeit, és az ágya mellé tette őket. Nem azért, mert egy papírlap önmagában olimpiai bajnokot csinál valakiből, hanem mert naponta emlékeztette arra, miért dolgozik. A környezet tehát nemcsak kísértéseket tud eltávolítani, hanem jó irányba terelni a figyelmet is.

Az emberek körülöttünk ugyanilyen erősek

A „környezet” nem csupán tárgyakat jelent. A barátaink, kollégáink, családtagjaink és mentoraink folyamatosan alakítják azt, mit érzünk normálisnak. Ha mindenki körülöttünk sportol, könnyebb rendszeresen mozogni. Ha egy munkahelyen természetes az éjszakai e-mailezés, nagyon nehéz egyedül fenntartani az egészséges határokat.

Ezért lehet különösen erős egy támogató közösség vagy egy jó mentor. Nem helyettünk végzik el a munkát, hanem olyan külső keretet teremtenek, amely megtart akkor is, amikor a saját motivációnk éppen gyengébb. Azok vonzzák magukhoz leginkább a segítséget, akik hálásak érte, valóban megfogadják a tanácsokat, és maguk is keresik, hogyan tudnak értéket adni a kapcsolatba.

Néha költözni is érdemes – akár csak néhány kilométert

A környezet legtágabb rétege a kultúra, de még ezen belül is sokkal nagyobb mozgásterünk lehet, mint gondolnánk. Duckworth saját életéből hoz erre példát. Amikor úgy érezte, hogy szakmailag és személyesen megrekedt, családjával mindössze néhány kilométerrel költöztek arrébb, Philadelphia belvárosába. A változás mégis átalakította a mindennapjaikat: más lett a közlekedésük, az iskola, a körülöttük élő emberek és az életük ritmusa.

Innen származik új gondolkodásának egyik legerősebb felismerése: a kultúra nemcsak valami, amibe beleszületünk, hanem bizonyos mértékig valami, amit meg is választhatunk.

Nem biztos, hogy országot vagy várost kell váltanunk. Elég lehet másik edzőterem, új munkaközösség, egy tanulócsoport vagy egyszerűen néhány olyan ember, akik mellett könnyebb annak lennünk, akik szeretnénk.

Nem kevesebb kitartás kell, hanem okosabban használni

Akaraterőre továbbra is szükségünk van, csak nem érdemes minden döntést egész nap puszta önfegyelemmel megtámogatni. Ha a környezetünk folyamatosan a céljainkkal ellentétes irányba tol, még a nagyon kitartó emberek is elfáradnak. Ezért amikor legközelebb azt mondjuk magunknak, hogy „nincs elég akaraterőm”, érdemes egy másik kérdést is feltenni: mit tudnék úgy megváltoztatni magam körül, hogy kevesebb akaraterőre legyen szükségem?

Lehet, hogy a válasz meglepően egyszerű lesz: tedd arrébb a csipszet, vidd ki a telefont a szobából, írd fel a célodat, vagy keress olyan embereket, akik ugyanabba az irányba tartanak. Néha ugyanis nem keményebben kell próbálkoznunk. Elég okosabban berendezni magunk körül az életet.