Ha valaki 170 centiméter magas és 75 kiló, a testtömegindexe körülbelül 26. Ugyanezt a számot kaphatja egy rendszeresen sportoló, izmos nő és egy keveset mozgó ember is, akinek jóval nagyobb a testzsírszázaléka.
A BMI ezt nem látja.
Nem tudja, miből áll a 75 kilogramm. Nem mutatja meg, mennyi az izom, mennyi a zsír, és azt sem, hogy ez a zsír a bőr alatt vagy a belső szervek körül helyezkedik-e el. Mégis ez az egyik leggyakrabban használt egészségügyi mérőszám a világon.
Egy statisztikus, aki az „átlagembert” kereste
A történet az 1830-as években kezdődött Adolphe Quetelet belga matematikussal, csillagásszal és statisztikussal. Quetelet azt vizsgálta, hogyan írhatók le matematikailag az emberi test átlagos tulajdonságai. Arra jutott, hogy felnőttkorban a testsúly nagyjából a testmagasság négyzetével arányos. Ebből született a Quetelet-index: a kilogrammban megadott testsúlyt elosztjuk a méterben mért magasság négyzetével.
A képletből csak jóval később lett BMI. A ma ismert body mass index elnevezést Ancel Keys vezette be 1972-ben, amikor több mint hétezer férfi adatain vizsgálta, mely egyszerű testméretmutató jelezheti legjobban a testzsírosságot.
Quetelet azonban nem egyéni diagnosztikai eszköznek szánta a képletét, hanem populációk statisztikai leírására. Ráadásul a korabeli adatok jórészt európai népességből származtak, így eleve nem tükrözték az emberiség mai értelemben vett sokféleségét.
Mégis rendkívül vonzó eszközzé vált. Mert *olcsó, gyors és egyszerű-.
Egy szám, amit minden rendelőben ki lehet számolni
A BMI legnagyobb erőssége egyben az oka annak is, hogy ennyire nehéz leváltani. Nem kell hozzá labor, képalkotó vizsgálat vagy drága berendezés. Elég egy mérleg és egy magasságmérő.
Nagy népességcsoportok vizsgálatánál ráadásul valóban hasznos: magasabb BMI mellett átlagosan több betegség kockázata emelkedik, ezért közegészségügyi szinten fontos információt adhat. A probléma ott kezdődik, amikor a népességi átlagból egyetlen emberre próbálunk pontos következtetést levonni.
-Egy erősportoló például könnyen kerülhet a BMI alapján túlsúlyos kategóriába, miközben testzsírszázaléka alacsony.*
A másik irány még érdekesebb. Valakinek lehet teljesen „normális” BMI-je úgy, hogy közben kevés az izomtömege és jelentős mennyiségű zsír halmozódott fel a hasüregében. A mérleg mindkettőt kilogrammban méri.
A szervezet szempontjából viszont egyáltalán nem mindegy, melyikről van szó.
Nem mindegy, hol van rajtunk a zsír
Az utóbbi évtizedek egyik fontos felismerése, hogy a testzsír elhelyezkedése legalább annyira fontos lehet, mint a mennyisége. A bőr alatti zsír mellett létezik úgynevezett viszcerális, vagyis zsigeri zsír is, amely a hasüregben, a belső szervek körül rakódik le. Ennek nagyobb mennyisége szorosabban összefügg többek között az inzulinrezisztenciával és más anyagcsere-kockázatokkal.
A BMI erről semmit nem árul el. Ez különösen jól látszik egyes ázsiai származású népességeknél. Kutatások szerint azonos BMI mellett például dél-ázsiai embereknek átlagosan nagyobb lehet a testzsírszázalékuk és több zsigeri zsírt hordozhatnak, mint európai származású emberek.
Miért számít másképp a 23-as BMI?
A 2-es típusú cukorbetegség kockázata bizonyos ázsiai népességeknél már alacsonyabb BMI mellett megemelkedik. Ezért az amerikai diabetológiai ajánlásokban az ázsiai származású felnőtteknél már 23-as BMI-től figyelembe veszik a túlsúllyal összefüggő diabéteszkockázatot, míg más csoportoknál hagyományosan 25 a megfelelő küszöb. A 2026-os ajánlás is megtartja ezt a különbséget.
Ez első látásra egyszerű javításnak tűnik: ha az egyik mérce nem működik mindenkinél ugyanúgy, módosítsuk a határértékét. Csakhogy ezzel egy új probléma jelenik meg. Mit jelent pontosan az, hogy „ázsiai”?
Egy japán, indiai, filippínó és kínai ember genetikailag, kulturálisan, életmódban és táplálkozásban is rendkívül különbözhet egymástól. Egy vegyes származású ember pedig végképp nehezen illeszthető bele egyetlen rubrikába. A származás ezért hasznos figyelmeztető jel lehet, de önmagában éppúgy durva közelítés, mint a BMI.
Akkor mérjük inkább a derekunkat?
Kézenfekvő megoldásnak tűnik. Ha a hasi zsír különösen fontos, akkor mérjük meg a derék körfogatát, vagy számoljuk ki a derék és a testmagasság arányát. És valóban: ezek a mérések sok esetben olyan információval egészítik ki a BMI-t, amelyet a testsúly önmagában nem képes megmutatni.
Nem véletlen, hogy az American Diabetes Association 2026-os, elhízással foglalkozó ajánlása már nem kizárólag BMI-ben gondolkodik. Bizonyos BMI-tartományokban a derékkörfogatot vagy a derék–magasság arányt is bevonja az értékelésbe.**
Ez jelentős szemléletváltás. **Ahelyett, hogy egy szám alapján eldöntenénk, valaki „elhízott-e”, egyre inkább az a kérdés: van-e ténylegesen olyan zsírfeleslege és zsíreloszlása, amely növeli az egészségi kockázatát?
A derékmérés persze szintén nem tökéletes. Függ attól, pontosan hol mérjük, hogyan áll a beteg, mennyire következetesen végzik a vizsgálatot, és az optimális határértékek népességenként is eltérhetnek.
A tökéletes, kétperces mérés továbbra sem létezik.
És mi lenne, ha nem a testméretből próbálnánk kitalálni, egészségesek vagyunk-e? Talán ez az egész vita legérdekesebb kérdése. Ha valójában arra vagyunk kíváncsiak, hogy valakinek magas-e a cukorbetegség vagy a szív-érrendszeri betegségek kockázata, miért próbáljuk ezt kizárólag a testméretéből megjósolni?
Egy vérnyomásmérés, vércukor- vagy HbA1c-vizsgálat, vérzsírérték, családi kórtörténet, fizikai aktivitás és derékkörfogat együtt jóval részletesebb képet adhat annál, mint hogy valaki 24-es vagy 27-es BMI-vel él.
A modern ajánlások is egyre inkább ebbe az irányba mozdulnak: a BMI maradhat első szűrő, de nem szabad végső ítéletként kezelni. A 2026-os amerikai irányelvek például már külön figyelmeztetnek arra, hogy a BMI bizonyos népességeknél és idősebb korban alulbecsülheti a tényleges zsírfelesleget.
A BMI nem rossz – csak nem diagnózis
Talán éppen itt lehet kibékíteni a két oldalt. Nem kell kidobni a BMI-t. Nagy népességeknél továbbra is olcsó, gyors és használható mutató. Egy rendelőben is adhat olyan első jelzést, amely miatt az orvos további vizsgálatokat javasol.
Csak tudni kell, hol ér véget a tudása. Egy 27-es BMI önmagában nem mondja meg, hogy egészségesek vagyunk-e. Ahogy egy 22-es sem garantálja, hogy minden rendben. Nem látja az izmainkat. Nem látja a belső szervek körüli zsírt. Nem ismeri a vércukrunkat, a vérnyomásunkat, a családi előzményeinket, az életkorunkat vagy azt, hogy hetente négyszer sportolunk-e, vagy napi tíz órát ülünk.
A BMI tehát jó lehet arra, amire minden szűrőmódszer való: hogy feltegyen egy kérdést. A problémák akkor kezdődnek, amikor úgy teszünk, mintha már a választ is tudná.
