Visszafelé sült el az európai klímavédelem

Az EU a világ egyik legszigorúbb kibocsátáscsökkentési rendszerét működteti, ám a szabályok épp az európai ipart szorongatják meg. Az acélipar óriásai szerint a jelenlegi politika nem a zöld technológiákat segíti, hanem a termelés külföldre költözését ösztönzi – milliós munkahelyeket veszélyeztetve.

Aki ma európai gyárban dolgozik, azt tapasztalhatja, hogy a klímavédelem nem jutalom, hanem teher – méghozzá egy olyan teher, amit a versenytársai nem cipelnek. Az EU 2005 óta építi a kibocsátáskereskedelmi rendszert, abban a hitben, hogy aki szennyez, az fizet, és ez majd ösztönzi a zöldülést. Az erőművek világában ez működött is: az EU-tagállamok hő- és áramtermelőinek kibocsátása közel 49 százalékkal esett vissza 2005 és 2023 között.

A siker mögött ott a másik oldal. Az energiaigényes iparban, ahol a technológiai átálláshoz hatalmas beruházások kellenek, a szabályozás épp azt a réteget sújtja, amely nélkülözhetetlen a gazdaság működéséhez.

Amikor a szabály többet árt, mint a szennyezés

Az acéliparban a helyzet nem elméleti vita. Az ArcelorMittal számításai szerint, ha a szén-dioxid ára eléri a tonnánkénti 150 eurót, az EU-ban előállított acél költségei pusztán az ETS miatt mintegy 50 százalékkal emelkedhetnek a 2030-as évek elejére. Ez nem egy elvont adó; ez azt jelenti, hogy egy autó vázának, egy hídnak vagy egy gépészeti szerkezetnek az európai előállítási költsége drasztikusan megugrik.

És mivel ezek a költségek az egész ellátási láncban továbbgyűrűznek, az autóipar, a gépgyártás és az építőipar is érezni fogja. Az iparági becslések szerint a feldolgozóipar teljesítménye akár 30-40 százalékkal is visszaeshet, ami közvetlenül vagy közvetve akár ötmillió munkahelyet érinthet a kontinensen.

A jelenség neve: karbon-elszivárgás. A termelés nem áll le, csak átköltözik oda, ahol nincs ilyen mértékű karbonköltség.

A technológia, ami még nem érkezett meg

Brüsszel logikája az volt, hogy a magas szén-dioxid-ár majd piaci ösztönzőt teremt a zöld hidrogén, a karbonmegkötés és a versenyképes zöld áram elterjedéséhez. Csakhogy ezek a technológiák ma még nem elérhetőek olyan mennyiségben és áron, amely lehetővé tenné egy acélgyár gazdaságos átállását.

Olyan ez, mintha gyorshajtásért büntetnének egy olyan országban, ahol nincs tömegközlekedés. A vállalatok nem azért nem zöldítenek, mert nem akarnak, hanem mert a szabályok megkövetelik a fizetést, de a megoldást nem kínálják hozzá megfizethetően.

Ráadásul Európa gyakorlatilag egyedül alkalmaz ilyen jelentős karbonköltségeket. Az Egyesült Államokban vagy Ázsiában nincs hasonló teher, és az energiaárak is jóval alacsonyabbak. A Shell példája is ebbe az irányba mutat: a brit energiaóriás most a fosszilis üzletágakra fókuszál, és eladja szélerőmű-érdekeltségeit. Ez nem azt jelenti, hogy a szélenergia halott, de azt igen, hogy a piaci szereplők a profitot ott keresik, ahol kevesebb a szabályozási kockázat. Ha egy kontinenst túladóztatnak, a tőke és a technológia is máshová áramlik.

A szén-dioxid kibocsátás áthelyezése nem oldja meg a problémát

Az ipar nem az ETS eltörlését követeli, hanem egy reálisabb ütemezést. Azt szeretnék, ha a kvótarendszert ideiglenesen befagyasztanák addig, amíg a zöld technológiák gazdaságosan elérhetővé nem válnak, és amíg az importtal szemben nem alakítanak ki olyan szabályokat, amelyek megakadályozzák a versenyhátrányt.

Más szóval: a klímapolitika csak akkor működik, ha a határokon túl is érvényesül, vagy ha legalább az európai vállalatokat nem bünteti meg azért, mert itt maradtak.

A tények azt mutatják, hogy a klímavédelem és a gazdasági versenyképesség ütközése nem a környezetbarát célok elleni lázadás, hanem egy rendszerhiba következménye. Ha a szén-dioxid-kibocsátás nem csökken, csak földrajzilag csúszik át máshová, az európai statisztikák ugyan szépek lesznek, de a globális klímacélok semmit sem érnek. Az ETS így nem a bolygót védi, hanem az európai ipari statisztikákat takarítja meg – a munkahelyek rovására.

A kérdés már nem az, hogy Európa mennyire akar zöld lenni. Hanem az, hogy egyedül zöldnek lenni, miközben a szennyezés csak átköltözik, valódi megoldás-e bárki számára.