A történelmi emlékezet gyakran hajlamos leegyszerűsíteni a diktatúrák működését politikai beszédekre és elnyomó intézményekre, miközben a legmélyebb sebeket az emberi kapcsolatok intim szférájába való behatolás ejti. Tompa Andrea legújabb, Kiváló testek című regénye – amely mintegy ötszáz oldalon keresztül tárja fel a hetvenes évek kolozsvári értelmiségi közegének komplex viszonyrendszerét – pontosan erre az ingoványos területre fókuszál. A kötet egy olyan világot modellez, amelyben a politikai elnyomás fizikai valósággá válik, a besúgóhálózatok pedig láthatatlan fojtogatásként veszik körül a közösséget.
A regény megalkotásának hátteréről, a történelmi múlt és a kísértetiesen rímelő jelen kapcsolatáról, valamint a művészet felszabadító erejéről a Nem rossz könyvek podcast nyárindító adásában (Horváth Bence és Ott Anna műsorában) beszélt az író. A beszélgetésből egy olyan alkotói folyamat és egy olyan társadalomkép rajzolódik ki, ahol az irodalom nem csupán elbeszél, hanem a szellem és a test egységét kísérli meg helyreállítani egy traumatizált térben.
A megjelenés utáni üresség és a leválás nehézségei
Egy több éven át írt, hatalmas ívű regény befejezése ritkán jelent azonnali megkönnyebbülést a szerző számára. Amikor egy könyv megérkezik a nyomdából, az író egy sajátos, köztes állapotba kerül. Tompa Andrea bevallása szerint a megjelenést követő napokban még meglehetősen szomorú és zavart folyamat zajlik benne. Bár az a pillanat, amikor először kézbe veszi a friss kötetet, örömteli, másnap már megjelennek a kételyek és a leválás nehézségei.
Az írói elme próbálna helyet csinálni valami újnak, a múltat ki kellene söpörni, ám a könyv promóciós kötelezettségei, az úgynevezett „verkli” miatt folyton beszélni kell a műről. Ilyenkor a szerzőnek még gyakran „nincsenek szavai” a saját könyvére, hiszen a regény önmagáért beszél, de a nyilvánosság számára még le kell fordítani azt mondatokká.
A fojtogató fekete lyukból születő szöveg
Egy nagyregény megszületése sosem steril, racionális tervezőmunka eredménye. Tompa Andrea alkotói folyamata a Kiváló testek esetében is egy megfoghatatlan, sötét atmoszférából indult ki. „Az elején mindig valamiféle fojtogató fekete lyuk van, amiben nincsenek se emberek, se történetek, csak van valamilyen világ, amiben van valami fortyogás” – fogalmazott az író. Ebből a bezáruló, fojtó világból, ahol az emberek számára lehetetlen a nyilvános térben felszabadultan létezniük, fokozatosan kristályosodtak ki a karakterek és a drámai helyzetek.
A történet fókuszába olyan figurák kerültek, akiket a rendszer a puszta vágyaik és identitásuk miatt kényszerít kimondhatatlanságra. Mozgásukat, emberi kapcsolódásaikat egy láthatatlan, ám nagyon is valóságos fenyegetés árnyékolja be. Tompa szerint a drámához elengedhetetlen volt megragadni azt a formát, ahogyan a hatalom és az azt képviselő besúgók hálózata testet ölt a szereplők körül. Érdekes alkotói mozzanat, hogy a kezdeti tervekkel ellentétben a női sorsok és történetek végül lehasadtak erről a könyvről, mert nem bizonyultak alkalmasnak arra, hogy ezt a specifikus, férfivágyakra és megfigyelésre koncentráló dinamikát hitelesen hordozzák.
A kézírás mint a test küzdelme a szöveggel
A kortárs irodalomban egyedülállónak számít Tompa Andrea írói módszere: a masszív, közel ötszáz oldalas regényt is kézzel írta, méghozzá gyönyörű, olykor 200 oldalas füzetekbe. Ezt a folyamatot azonban nem valamiféle nosztalgikus gesztusként kell értelmezni, hanem az alkotás mélyen testi tapasztalataként. Az íróasztal magánya könnyen testtelenné, elidegenedetté teheti az írót – szemben a festőkkel, zenészekkel vagy színészekkel, akik fizikailag is benne élnek a művükben. A kézírás viszont megköveteli a testi jelenlétet.
Ez a fizikalitás egyenesen leköveti a cselekmény dramaturgiáját. A kézírás dinamikája, ritmusa, sőt, olvashatósága is megváltozik a szöveg tartalmától függően. Egy verekedésjelenet megírásakor például az íráskép is zaklatottá vált, olyannyira, hogy később maga a szerző is alig tudta kiolvasni a sorokat. Még ennél is beszédesebb, ahogyan a titkok és árulások rögzítése hatott a fizikai folyamatra: a besúgásokról szóló részeknél az író ösztönösen apró betűkkel, a margóra szorulva kezdett el jegyzetelni, mintha maga a tiltott esemény is el akarna bújni a papíron. Ezt a regényt az író elmondása szerint egyszerűen nem is lehetett volna máshogyan megírni.
Szellem és test egysége az alkotásban
A kézírás fizikalitása rímel a regény egyik legfőbb dilemmájára: hogyan lehet a húsról, az anyagról úgy írni, hogy közben megnyíljon a szellemi dimenzió is? A testi akcióknak – legyen az egy érintés, a bőr reakciója, a fájdalom vagy épp a rejtőzködés – mindig van egy többletjelentése. Amikor egy szereplő kénytelen megjátszani magát a nyilvánosság előtt, az a testének az elfedését is jelenti, ami egy rendkívül zavart, rossz emberi állapot.
Az író arra törekedett, hogy megtalálja azokat a pillanatokat, ahol a szellem és a test tökéletes egységben van. Beszédes példa erre a könyv egyik kulcsjelenete, amelynek már a címe is sokatmondó: „Nyak bőre ringása, has hája remegése”. Ez a rész az idős, kövér Szókratész táncáról szól, egy olyan állapotról, ahol a filozófiai intellektus és a látszólag nehézkes fizikai hús felszabadultan képes megélni a létezést.
Az értelmiség, a párt és a mindennapos árulás
A regény történelmi díszlete a hetvenes évek Romániája, azon belül is a kolozsvári erdélyi magyar értelmiség közege. Bár a kortárs olvasó számára ez az időszak egy távoli, egzotikus elnyomásnak tűnhet, a struktúrák kíméletlenek és precízek voltak. Az 1956-os magyarországi forradalom után a román állambiztonság (a Securitate) módszeresen kezdte kiépíteni hálózatát az erdélyi magyarok körében.
Az ötvenes évek végére (1958-59 körül) a rendszer tökéletesen felállt: magyar nyelvű, magyar etnikumú alkalmazottakkal és besúgókkal hálózták be a közösségeket, hiszen kívülről, nyelvi és kulturális beágyazottság nélkül képtelenség lett volna hatékonyan megfigyelni az értelmiséget. Tompa, utalva Könczei Csilla kutatásaira is, hangsúlyozta: tévedés lenne azt hinni, hogy csak az értelmiség volt érintett. Egy gyári munkásközösség vagy egy kocsmai asztaltársaság éppúgy kiszolgáltatottja volt a rendszernek.
Különösen fontos felismerés azonban, hogy a megfigyeléseket végső soron a Párt rendelte el. A pártba való belépés egzisztenciális kényszerként nehezedett a polgárokra – a mindennapi életben való boldogulás alapfeltételévé vált. Ebben a közegben, ahol minden szerkesztőségben jelen volt a hatalom szeme, az emberek mégsem éltek folyamatos, tudatos rettegésben. Az idős túlélők beszámolói alapján gyakran meg sem fordult a fejükben egy-egy tizenöt fős baráti társaságban, hogy ott besúgó ül köztük.
Megfigyelni és dokumentálni az intimitást
A besúgóhálózatok működésének egyik legabszurdabb aspektusa az a nyelv, amelyet a hatalom használt a testek és a magánélet ellenőrzésére. A totalitárius állam számára nem az emberi identitás volt a primer kérdés, hanem a cselekedet. „Nem az a kérdés, hogy ki vagy, hanem hogy mit csinálsz” – szólt a korabeli bürokratikus logika. Ennek értelmében a besúgók feladata az volt, hogy tetten érjék, bizonyítsák a „behatolást”, a fizikai cselekményeket. Különösen igaz volt ez az azonos neműek vonzalmának kriminalizálására.
A jelentések nyelvezete egyszerre infantilisen primitív és ridegen bürokratikus. Az intimitásba való erőszakos behatolás és annak dokumentálása konkrét állami feladattá vált. A besúgóknak olyan elvárásoknak kellett megfelelniük, amit a regény mintegy teremtő, művészi erőhöz is hasonlít, kifigurázva azt a sötét igyekezetet, amivel a hatalom a legmélyebb magánszférát próbálta kisajátítani.
Művészeti alapanyag vagy mérgező örökség?
Ezzel kapcsolatban az interjúban felmerült egy rendkívül aktuális probléma: az ügynökakták megnyitásának és művészeti feldolgozásának kérdése. Tompa Andrea felidézte Tamás Gáspár Miklós (TGM) egykori érvelését, aki az Objektíva Teodóra című színházi előadás kapcsán határozottan elutasította, hogy a besúgói jelentéseket egyáltalán olvassuk vagy művészeti alapanyagként használjuk fel. TGM érvelése szerint, ha ezeket az aktákat olvasgatjuk, akkor a megfigyelők fülével hallgatunk, újra stigmatizálva az áldozatokat.
Tompa Andrea részben egyetért a filozófus aggályával: a legnagyobb veszély, ha képtelenek vagyunk kifarolni a megfigyelők nyelvéből. Ha nem körültekintően nyitjuk meg az aktákat, újra megismételhetjük a hatalom erőszakos gesztusait. Ezért az akták megismerését csak megfelelő, erős edukációs keretek között tudja elképzelni (amit ideálisan egy működő közmédiának kellene elvégeznie). A cél nem a botránykeltés, hanem annak társadalmi megértetése, hogy egy egészséges állam soha többé nem hatolhat be a polgárok privát szférájába.
Közösségi hálók és egy televényszerű világ
A Kiváló testek nem egy klasszikus, egy-két főhősre koncentráló narratíva. A szerző szándékosan hozott létre egy sokszereplős, „televényszerű” társadalmi tablót. Erre azért volt szükség, hogy az elnyomás és a szolidaritás rendszerszintű alakzatait képes legyen felmutatni. A szolidaritás vagy az árulás mintázatait nem lehet csupán két ember viszonyán keresztül ábrázolni – ehhez egy közösség kell, ahol az emberi reakciók megsokszorozódnak.
A regény olvasója folyamatosan szembesül a sokkoló utólagos tudással. Olyan figurákról – a szürke eminenciásoktól kezdve az egyébként csodálatos, erőt adó beszédeket tartó lelkészig – derül ki, hogy jelentéseket írnak, akikről senki sem feltételezné. A kettős élet, a nyilvános moralitás és a titkos árulás párhuzamossága ennek a világnak a legmélyebb rákfenéje.
Miklós, a lenyűgöző és ambivalens centrum
A tablón belül kiemelkedik egy ambivalens, centrális figura, Miklós alakja. Ő az az idősebb, művelt értelmiségi, aki szalonokat tart, latinul elmélkedik, felkarolja és segíti a fiatalokat. Kisugárzása lenyűgöző, szelleme vonzó, közben viszont súlyos börtönéveket élt túl, fizikailag megkínzott, és a fiatalokkal való viszonyrendszerében felsejlik a manipuláció és az alá-fölé rendeltség kettőssége is.
Miklós karaktere rávilágít az emberi létezés megúszhatatlan komplexitására. Számos egymásnak ellentmondó érzelmet vált ki: egy személyben hordozza a meghurcolt áldozat törékenységét és a nagy formátumú szellem vonzerejét. Ha megkínálja az embert a figyelmével, szinte lehetetlen neki ellenállni. Ebbe a bonyolult egyensúlyozásba kényszerül bele maga a történet is: az emberi vágyak megélése folyamatos ütközésben áll a megbélyegző hatalommal egy olyan városi térben, amely nem engedi meg a szereplőknek, hogy azok legyenek, akik valójában.
A felszabadulás eszköze: a táncoló test és a művészet
Ha a hatalom eszköze a megfigyelés és a kriminalizáció, mi lehet az ellenállás terepe? A regény egyik legfontosabb válasza: a művészet, a test ábrázolása és a tánc. Tompa Andrea komoly kritikával illeti azt az irodalmi tendenciát, amely mindent a pszichológia eszközrendszerével kíván megmagyarázni. „Ki kéne hirdetni, hogy kevesebb pszichológiát és több filozófiát, meg szociológiát, meg antropológiát” – vélekedik az író, emlékeztetve arra, hogy az ember évezredek óta táncoló lény.
A test felszabadulása a regényben nem ábrázolható úgy, hogy a testet tárgyiasítjuk. Az író ehhez a festészet és az aktábrázolás hagyományához, illetve a kortárs és néptánchoz nyúlt vissza. Egy korban, ahol a kimondott szavak veszélyesek, a gesztus válik az elbeszélés egyik fő nyelvévé. A táncoló test fenomenológiai csoda: megszűnik az ego, s ahogy a szöveg is fogalmaz, „a tánc táncol bennünk”. A tánc ráadásul mindig közösségi térben jön létre, és a nézőre gyakorolt hatása egyfajta boldogságáramlás, amely ideig-óráig kiszakít a diktatúra fojtogatásából.
Ehhez az ábrázoláshoz csatlakozik a harmadik dimenzió: a népköltészet és a balladák nyelve, amely szintén tele van elhallgatott, tiltott szeretőkkel, rejtett drámákkal, melyek hihetetlenül gazdag értelmezési keretet adnak a kortárs konfliktusoknak.
Természeti képek és a víz tisztító ereje
A fojtogató társadalmi és városi terekből a regény gyakran a természetbe, különösen a vízhez viszi szereplőit. Ott Anna, a podcast házigazdája külön kiemelte ezeket a zsigeri, érzékletes leírásokat, például amikor István és Miklós a folyóban találkoznak, vagy a patakban játszódó intimebb pillanatokat. Ezek a természeti közegek egyfajta menedékként, a testek tiszta, társadalmi nyomástól mentes érintkezésének terepeként funkcionálnak.
Ugyanakkor a regény nem kíméli az olvasót: Kedves Gyula tragikus sorsa és a vele történtek bemutatása szívbe markoló, letehetetlen olvasmánnyá teszik a művet, amely a katartikus epilógusban kap egy utolsó, gyönyörű feloldást.
Mit jelent kiválónak lenni egy elnyomó térben?
A címválasztás, a Kiváló testek (amely utal a latin virtusra, az erényre, a nagyságra, az antik szépségre) egy mélyebb, kettős jelentést hordoz. Egyrészt ott vannak a szó szoros értelmében történelmi, kiváló testek, egészen odáig, hogy a festő szereplőnek még a Diktátor (Ceaușescu) testét is meg kell próbálnia ábrázolnia. Másrészt a „kiválóság” a tömegből való elkülönülést, a kiválást is jelenti.
Ezek a fiatal, vágyakozó, táncoló testek másságukkal, titkaikkal elhatárolódnak az elnyomó, szürke közegtől. A cím egyszerre dicséret és fenyegetettség: aki kiválik, arra előbb-utóbb a hatalom is felfigyel.
Múltbeli sebek a jelen hálószobáiban
Bár a Kiváló testek egy konkrét történelmi korszakban játszódik, olvasata elkerülhetetlenül reflektál a jelenre. Az elnyomás dinamikái nem tűntek el 1989-ben. Tompa Andrea a kutatásai során is megtapasztalta, mennyire megterhelt a mai napig ez a múlt.
Felidézett egy esetet egy idős falusi férfiről, aki ötven éven keresztül élt együtt férfipartnerével. Bár a falu a maga sajátos módján integrálta őt (köszöntek neki, gazdálkodott), egy borzasztó gúnynévvel is megbélyegezték. Vele, akárcsak több városi, értelmiségi túlélővel, szinte lehetetlen volt interjút készíteni az írónőnek. A félelem, a stigmatizáltság évtizedes reflexei a jelen nyelvét is megbénítják.
A jelen politikai retorikája pedig időnként kísértetiesen felidézi ezt a fojtogató atmoszférát. Ahogy az interjúban elhangzott, amikor a magyar miniszterelnök a parlamentben arról beszél, hogy „mindenki szálljon ki a másik hálószobájából”, vagy amikor a választási kampányokat megvetett, üres ágyakat ábrázoló plakátok árasztják el, az ember óhatatlanul összerándul. Bár a szerző nem vágyott erre a nyomasztó „aktualitásra”, az irodalom pont azért képes a jelenünkről is beszélni, mert felismeri az örök emberi sorsok ismétlődését.
Kilépni az időből: olvasmányok és a jelen megértése
A beszélgetés végén Tompa Andrea megosztott egy személyes, mégis mélyen a társadalom értését szolgáló döntést: 18 év után otthagyta egyetemi oktatói állását. Ahogy viccesen fogalmazott, a felmondólevelébe majdnem beleírta, hogy azért távozik, mert végre szeretné elolvasni Hannah Arendt The Human Condition (Az emberi állapot) című művét.
Az író emellett David Graeber Bullshit Jobs című munkáját említette, amely a felesleges, kamu munkák világáról rántja le a leplet, segítve megérteni jelenünk abszurd gazdasági működését. Harmadikként pedig Rüdiger Safranski Idő című esszékötetét ajánlotta, amelyet épp a podcast felvétele előtt olvasott, miután egy időpont-tévesztés miatt egy órát kellett várakoznia a stúdió előtt. Ez a kényszerű, mégis megnyugtató várakozás, az unalom elfogadása pontosan rímelt arra a szándékra, ami az írót – és hőseit is – mozgatja: megérteni az emberi időt, kiszakadni a hatalom és a rohanó világ nyomásából, és egyszerűen csak megélni a jelen valódi értékeit.
