Kiemelten fontos lenne a magyar halastavak vizeit visszatartani és tározni

Van egy szám, amit érdemes egy pillanatra megállni és elképzelni: a magyar tógazdasági akvakultúra 27 ezer hektáron akár 350 millió köbméter vizet képes visszatartani az ország területén. Ez nem egy tározó, nem egy duzzasztómű, nem egy nagyberuházás. Ez több száz, egymástól függetlenül működtetett halastó összege – egy vízrajzi infrastruktúra, amely elsősorban azért jött létre, hogy halat termeljen, és amelyről csak akkor kezdünk beszélni, amikor kiszárad körülötte minden.

Most éppen ilyen időszak van.

Amikor a vízoszlop összeszűkül

A Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet (MA-HAL) közleménye szerint a tartós aszály és a magas hőmérséklet miatt a hazai halgazdálkodók komoly erőfeszítéseket tesznek a tavak megmentéséért. A helyzet régiónként másképp néz ki, de a végeredmény hasonló.

A Dunántúlon a völgyzárógátas halastavakat tápláló természetes vízfolyások vízhozama drasztikusan lecsökkent, több helyen teljesen el is apadt. Az Alföldön a körtöltéses tavaknál a csatornahálózatok alacsony vízszintje jelenti a szűk keresztmetszetet, ráadásul a lecsökkent vízszinttel párhuzamosan felszaporodó növényállomány tovább nehezíti a párolgás miatti hiány pótlását.

Innentől a történet nem a szárazságról szól, hanem a fizikáról. Ahogy a tó vízszintje csökken, a vízoszlop szűkül, a víz gyorsabban melegszik – és a meleg víz kevesebb oldott oxigént tart meg. A MA-HAL szerint ez folyamatos fenyegetést jelent a halállományra, mert az oxigénhiány kockázata rohamosan nő.

Ezért zajlik most az, amit a szervezet éjjel-nappali monitoringként ír le: folyamatos oxigénmérés, a kevés táplálóvíz beosztása, szükség esetén levegőztetés. Több gazdaságban kényszertechnológiát alkalmaznak, súlyosabb esetben pedig kényszerlehalászás történik – ilyenkor a lehalászott tó vizét igyekeznek átengedni vagy átszivattyúzni a még működtethető tavakba.

Ez az a pont, ahol a szakmai logika megfordul. A MA-HAL megfogalmazása szerint már nem a hozam maximalizálása, hanem a havária elkerülése és a károk minimalizálása a cél.

A víz, amit elengedünk

A közlemény legérdekesebb gondolata mégsem a nyári válságkezelés, hanem az, ami utána következik.

A halastavakat ugyanis ősszel és tavasszal, a lehalászások idején le kell csapolni. A víz elfolyik – a kérdés csak az, hogy hová és milyen úton. A MA-HAL álláspontja szerint ezzel a víztömeggel való takarékos, okszerű gazdálkodás, vagyis a lecsapolt víz helyben, végső soron országhatáron belül tartása kiemelt nemzeti érdekké vált.

Puskás Nándor, a MA-HAL elnöke a szervezet közlése szerint régóta hangsúlyozza, hogy ehhez összehangolt munkára van szükség: a halgazdálkodóknak, a vízügyi igazgatóságoknak, a nemzeti parkoknak, az erdészeteknek és a növénytermesztőknek együtt kell működniük annak érdekében, hogy a halastavak lecsapolási pontja és a fő befogadó vízfolyás közötti térben minél több víz jusson vissza a tájba.

Ez a mondat első hallásra technikai. Valójában szemléletváltásról szól. Az a néhány kilométer, amit a víz a tó zsilipje és a befogadó meder között megtesz, eddig jellemzően átmeneti szakasz volt. Ebben a felfogásban viszont maga a cél: hely, ahol a víz még beszivároghat, tározódhat, párologhat a tájba, ahelyett hogy néhány nap alatt elhagyná az országot.

Miért most sürgős

A MA-HAL szerint a szervezet vezetése több fórumon lépéseket tett ennek érdekében, de a közlemény külön kiemeli: késlekedésre nincs idő, és helyi szinten már az idei szezonban fel kell készülni arra, hogy a lecsapolásra kerülő vízből minél többet sikerüljön megtartani.

A sürgetés hátterében az áll, amit a szervezet a jelenség jellegéről mond: a rendkívüli aszály már nem elszigetelt, ritka esemény, hanem visszatérő nyári kihívás, amellyel a hazai haltermelésnek tartósan együtt kell élnie. Ha ez így van, akkor a mostani nyár nem kivétel, hanem minta – és a válaszokat sem évről évre, hanem rendszerszinten kell megtalálni.

A közlemény zárógondolata ennél hétköznapibb: a MA-HAL minden lehetséges eszközzel támogatja a termelőket abban, hogy idén is hazai hal kerülhessen a karácsonyi asztalokra. A decemberi ponty és az augusztusi oxigénmérés között éppen az a láncolat feszül, amelyről a legritkábban gondolkodunk.

Mit jelent ez valójában?

Azt, hogy egy halastó két dolgot csinál egyszerre, és sokáig csak az egyiket vettük észre. Halat termel – de közben vizet tart a tájban, olyan mennyiségben, amelyet nehéz lenne máshogyan pótolni. Az aszály most nem új problémát hozott létre, hanem láthatóvá tett egy régit: azt, hogy a víz megtartása nem egyetlen ágazat feladata, és nem is egyetlen zsilip kérdése.