Az algoritmusok korában a hiba a legnagyobb érték

Amikor egy szoftver pillanatok alatt képes bármilyen vizuális ötletet megvalósítani, furcsa dolog történik a műtermekben. Azok az alkotók, akik korábban a digitális térben találták meg a hangjukat, egyre gyakrabban hajolnak újra festékszagú vásznak fölé. A technológiai tökéletesség ugyanis egy váratlan mellékhatást hozott magával: drasztikusan felértékelte a fizikai valóságot és az emberi esendőséget.

Weiler Péter digitális művész pályája pontosan ezt a kettősséget rajzolja ki. Bár a technológia adta lehetőségeket korán felismerte, ma ismét egyre többet nyúl az olajfestékhez. Nem egyfajta gépromboló nosztalgiából teszi ezt, hanem egy egyértelmű piaci és befogadói igény miatt. Az emberek elkezdték keresni azt, amit a kódok nem tudnak reprodukálni: a véletlen megfolyást, a pontatlan ecsetvonást, az emberi kéz egyedi nyomát.

A fényképezőgép-szindróma

Ha meg akarjuk érteni, mi történik most a kreatív iparban, érdemes visszanézni a fotográfia megjelenésének pillanatára. Akkoriban sokan a festészet azonnali halálát jósolták, mondván, egy gép sokkal pontosabban rögzíti a valóságot. A valóság másolásának kényszere alól felszabadult művészek azonban épp ekkor hozták létre az impresszionizmust és az absztrakt irányzatokat.

A generatív mesterséges intelligencia a mi korszakunk fényképezőgépe. Az AI gyorsan és olcsón elvégzi azokat a rutinszerű, ipari kreatív feladatokat – legyen szó logótervezésről vagy alapvető grafikai munkákról –, amelyek eddig emberek tömegeit foglalkoztatták.

Nem véletlen, hogy a fiatal, pályakezdő tervezők között gyakori a technológia heves elutasítása. Amikor az egyetemi padokból kikerülő diákok tüntetőleg kivonulnak egy AI-ról szóló előadásról, az nem a tudatlanság jele. Sokszor jobban értik a szoftverek működését, mint az idősebb generációk, de joggal érzik úgy, hogy a verejtékkel megszerzett technikai tudásuk egyik napról a másikra elértéktelenedett a piacon.

A gép mint véletlengenerátor

A tapasztaltabb alkotók eközben nem helyettesítőként, hanem új típusú alkotótársként tekintenek a rendszerekre. Egy gép ugyanis nemcsak tökéletes képet tud létrehozni, hanem tökéletesen félre is tud érteni utasításokat.

Amikor egy algoritmus egy graffitizett téglafal helyett egy graffitivel borított fát generál, az szoftveres szempontból hiba. Egy művész számára viszont egy teljesen új vizuális világ belépési pontja. A mesterséges intelligencia jelenleg nem veszi át az irányítást, hanem asszisztensként provokálja és tágítja a kreatív határokat.

Mi marad az embernek?

A digitális művészet – a korábbi virtuális piacterek és trendek lecsengése után – épp most keresi a stabil helyét a piacon és a galériákban. De a legfontosabb kérdés nem a platformok túlélése, hanem magának a művészetnek a definíciója.

A művészet ugyanis alapvetően kommunikáció, amihez a technológia csak az eszközt adja. Aczél Petra kommunikációkutató és Weiler Péter beszélgetéseiből is az körvonalazódik, hogy egy alkotás mögött mindig egy olyan tudat áll, amely ismeri a veszteséget, a dühöt, az örömet vagy a gyászt. A befogadó ezekre a nagyon is emberi tapasztalatokra rezonál, amikor a műre néz. A gép képes szintetizálni egy szomorú arcot, de sosem élte át a szomorúságot.

Mit érdemes ebből a mindennapokra lefordítva megérteni? Ha a munkánk pusztán a hibátlan technikai kivitelezésről szól, azt a jövőben nagy eséllyel automatizálják. Ha viszont a mögöttes történetről, a sajátos látásmódról és a valódi emberi kapcsolódásról, akkor egyetlen algoritmus sem jelenthet valós veszélyt.