Óvodai beszoktatás – hogyan segítsünk a gyereknek és magunknak?

Nem vagyunk pszichológusok, ezért nem is szakértői útmutatót akartunk írni az óvodai beszoktatásról. Arra viszont kíváncsiak voltunk, hogyan élték meg ezt azok az anyukák, akik már túl vannak rajta – mi segített nekik, mi nem, és mit tanultak belőle utólag. Ezért leültünk a kolléganőkkel egy kávé mellé, és végigbeszéltük, kinél hogyan telt az első néhány óvodai nap: hogyan készültek rá, mit mondtak reggel, mi segített, mi sült el rosszul, és mi az, amit ma már egészen másképp csinálnának.

Gyorsan kiderült, hogy ahány gyerek, annyi történet, és nagyjából ugyanennyi működő megoldás is. Volt, ami az egyik családban bevált, a másiknál egyáltalán nem. Abban viszont szinte minden történet találkozott, hogy a beszoktatás nemcsak a gyereknek nagy változás, hanem a szülőnek is.

 „Hetekig nézegettük, melyik lesz az ő ovija.”

Az egyik kolléganőnk már jóval szeptember előtt elkezdte ismerőssé tenni az új helyet. Ha arra jártak, megmutatta az épületet, benéztek az udvarra, beszélgettek arról, hogy ott majd lesznek játékok, gyerekek, óvó nénik. Együtt választottak benti cipőt és hátizsákot is.

„Nem akartam úgy odavinni, hogy egyik napról a másikra megjelenünk egy teljesen idegen helyen. Mire elkezdődött az ovi, már tudta, hogy ez lesz az ő ovija.” Náluk ez bevált. Mire eljött az első nap, maga az épület már nem volt ismeretlen. Ma már kevésbé csinálna nagy ügyet az előkészületekből.

„Minden második mondatunk az oviról szólt. Ugye várod? Milyen jó lesz! Lesznek gyerekek! Lesz udvar! Egy idő után már én éreztem azt, hogy mintha legalább egy expedícióra készíteném fel.”

Nála végül az lett a tanulság, hogy jó előre beszélni az óvodáról, de talán nem kell egész augusztust beszoktatási kampánnyá alakítani. Minél természetesebben kezeljük az új helyzetet, annál kevésbé érezheti azt a gyerek, hogy valami félelmetesen nagy dolog készül.

„Ő már játszott. Én még mindig az ajtóban álltam”

Az egyik legédesebb történet nem arról szólt, hogyan omlott össze a gyerek. Hanem arról, hogyan omlott össze anya.

„Előre elképzeltem, hogy kapaszkodni fog belém, ezért próbáltam nagyon erős lenni. Ehhez képest meglátott egy játékot, bement, és gyakorlatilag elfelejtett elköszönni. Én még ott álltam, hogy ennyi? Most már menjek?”

Ment. A gyerek néhány perc múlva már teljesen belemerült a játékba, ő pedig beült az autóba. „Ott bőgtem vagy húsz percig. Közben meg azon nevettem magamban, hogy elvileg őt kellett volna beszoktatni.”

Talán ez az egyik legkevésbé emlegetett része az óvodakezdésnek. A gyerek életében történik valami nagy, de vele együtt a szülőében is. Az addigi napirend átalakul, egyre több olyan dolog történik vele, amelynek mi már nem vagyunk részesei.

Lehet egyszerre megkönnyebbülni, büszkének lenni és közben rettenetesen meghatódni. Ettől még nem csinálunk semmit rosszul.

„Mindig ugyanazt mondtam: ebéd után jövök”

Volt, akinél a búcsú okozta a legnagyobb nehézséget. Az első napokon még öt ölelés, három puszi, két visszafordulás és némi alkudozás előzte meg azt, hogy anya végül tényleg kilépjen az ajtón. Aztán kialakítottak egy rövid mondatot: „Most bemész játszani, ebéd után pedig jövök érted.”

Mindig ugyanez hangzott el. Nem hosszú magyarázat, nem újabb ígéret, csak egy kiszámítható búcsú. „Néhány nap után már ő mondta helyettem a végét, hogy tudom, anya, ebéd után jössz.”

Van egy háromgyerekes pszichológus barátnőm, akit szintén megkérdeztem a témában és beszélgetésünk egyik témája pont ideillik. Ezt ő is nagyon hasonlóan fogalmazta meg: nem feltétlenül az a cél, hogy a gyerek ne legyen szomorú, hanem hogy a helyzet kiszámítható legyen számára. Ő egyik gyerekénél sem tűnt el titokban. Akkor is elköszönt, ha tudta, hogy sírás lesz belőle.

„Azt szerettem volna, hogy azt tanulják meg: anya elmegy, de anya mindig visszajön.” Egyszerű mondat, de talán az egész beszoktatás egyik legfontosabb tapasztalata benne van.

„Az első két nap imádta. A harmadikon közölte, hogy vége. Ő oda többet nem megy!”

Előfordul, hogy nem az első reggel a nehéz. Az elején minden új és érdekes: a játékok, az udvar, a gyerekek. Aztán egyszer csak összeáll a kép. Ja, hogy ez mostantól minden nap így lesz?

Az egyik kolléganő gyereke a harmadik reggelen már otthon közölte, hogy ő inkább mégsem lesz óvodás. „Az első két nap után azt hittem, ezt megúsztuk. A harmadikon zokogott, hogy ő oda többet soha. Rögtön azt hittem, hogy valami történt.” Nem történt semmi különös. Egyszerűen elmúlt az újdonság varázsa, és elkezdődött az alkalmazkodás.

A beszoktatás ritkán halad szép, egyenes vonalban. Egy könnyű nap után jöhet nehéz, és egy nehéz hét után egyik napról a másikra sokkal egyszerűbb lehet minden.

A plüsskutya is óvodás lett

Egy másik családban a kedvenc plüss lett az első hetek főszereplője. A kutya együtt készülődött és együtt is indult reggel a családdal, saját helyet kapott az óvodában, és ha nagyon hiányzott anya, elő lehetett venni.

„Az óvó néni mondta, hogy nyugodtan hozzuk. Egy idő után már nem is kellett neki napközben, csak fontos volt, hogy tudja: ott van.”

A pszichológus barátnőmnél is volt olyan gyerek, akinél pontosan ez működött, míg a másiknál egyáltalán nem volt rá szükség. Nála a három gyerekkel három különböző beszoktatási rutin alakult ki: az egyik a gyors búcsút igényelte, a másik valamilyen otthonról hozott kapaszkodót, a harmadiknak pedig az volt fontos, hogy pontosan tudja, hogyan követik egymást a nap eseményei.

Reggel ezért sorra vették: most bemész, játszotok, ebédeltek, pihentek, aztán jövök érted. Nem az óra és az idő érdekelte, azt valójában nem tudják ők még felfogni, hanem a sorrend.

„Rájöttünk, hogy nem az ovi volt a baj, hanem a reggel”

Az egyik leghasznosabb történet meglepően kevéssé szólt magáról az óvodáról. „Nálunk minden reggel káosz volt. Nem találta a cipőjét, nem akarta azt a nadrágot, amit kikészítettem, én néztem az órát, ő pedig ettől csak még lassabb lett. Mire odaértünk, már mindketten idegesek voltunk.” A megoldás nem valamilyen kifinomult pszichológiai módszer lett. Harminc perccel korábban keltek. „Ég és föld volt. Nem kellett folyamatosan azt mondanom, hogy siess.”

Nem oldott meg mindent, de a reggeli elválásból eltűnt az a plusz feszültség, amit addig saját maguk tettek hozzá. Néha tehát nem azt érdemes nézni, mit mondunk az óvoda ajtajában, hanem azt, mi történt az azt megelőző negyven percben.

„Délután mintha kicserélték volna”

Több kolléganőnk is mesélte, hogy az óvodában állítólag minden remekül ment, otthon viszont az első hetekben sokkal nyűgösebb lett a gyerek.

Volt sírás azon, hogy rossz pohárba került a víz. Tragédia abból, hogy kettétört a banán. Dühroham egy olyan zokni miatt, amely előző nap még teljesen megfelelő zokni volt. Az egyik anyuka először azt hitte, biztosan valami baj történt napközben. Aztán egyszerűen rájött: elfáradt.

Egész nap új emberekhez, szabályokhoz, zajokhoz és helyzetekhez kellett alkalmazkodnia. Mire hazaért arra a helyre, ahol igazán biztonságban érezte magát, már nem maradt sok energiája arra, hogy összeszedje magát.

„Az első hetekben elengedtük a délutáni programokat. Hazamentünk, összebújtunk, játszottunk, korábban vacsoráztunk. Rájöttem, hogy neki nem még egy élményre volt szüksége, hanem arra, hogy végre ne történjen semmi.”

„Én mindent tudni akartam. Ő semmit nem akart mesélni”

Mit ettél? Kivel játszottál? Sírtál? Aludtál? Mit mondott az óvó néni? Ki ült melletted? Az első hetekben  én magam rendkívül lelkes oknyomozó újságíróvá változtam. A gyerek pedig rendszerint ennyit válaszol:

– Jó volt.

Egy idő után feladtam a kikérdezést, mert ha kérdeztem, semmit nem mondott. Aztán este a kádban egyszer csak elkezdte mesélni, hogy mi történt az udvaron. Volt hogy az esti mese közben kerültek elő az élmények. A babák egyszer csak óvodába mentek, valaki óvó néni lett, valaki sírt, valaki pedig nem akarta megenni a főzeléket.

És mi legyen, ha sír?

Erre külön rákérdeztem a pszichológus barátnőmnél is, mert talán ez az egyik dolog, amitől szülőként a legjobban félünk. A válasza megnyugtatóan egyszerű volt: a sírás önmagában nem jelenti azt, hogy rosszul zajlik a beszoktatás.

A gyerek sírhat azért, mert hiányzik neki a szülő, mert nehéz elválni, mert bizonytalan, vagy egyszerűen csak azért, mert most valami nagyon új történik vele. Ő egyik gyerekének sem azt mondta: „Ne sírj, nincs semmi baj.”

Inkább valami ilyesmit: „Látom, hogy most nagyon nehéz elköszönni. Lehetsz szomorú. Én most elmegyek, és délután visszajövök érted.”

Azt is mondta, ő sem a sírást figyelte mérceként. Az egyik gyereke alig sírt az első időszakban, a másiknak jóval hosszabb idő kellett az elváláshoz, később mégis mindketten ugyanúgy megszerették az óvodát.

Három gyerekkel neki sem lett tökéletes receptje. Talán ez a legjobb hír azoknak, akik éppen az első szeptemberük előtt állnak.

Nem kell tökéletesen beszoktatni

A kolléganőink történeteiből végül nem állt össze egy univerzális kézikönyv. Szerencsére. A beszoktatás nem vizsga sem a gyereknek, sem a szülőnek. Nem az dönti el, jól csináltuk-e, hogy volt-e sírás az első héten, és nem attól lesz sikeres, hogy három nap vagy három hét kellett hozzá.

Sok apró tapasztalatból épül fel: Anya elmegy – és visszajön. Apa elköszön – és délután ott áll értem. Az óvó néni megvigasztal. Találok egy játékot, amit szeretek. Lesz egy gyerek, akit már ismerek.

Aztán egyszer csak eljön egy reggel, amikor már nekünk kell szólni: "Egy puszit azért kapok még?"

Ő visszaszalad, gyorsan ad egyet, aztán eltűnik a csoportszoba ajtajában. Mi pedig ott maradunk, kicsit büszkén, kicsit meghatódva, és rájövünk: végül tényleg beszokott. És közben mi is.