A kánon peremén, az olvasók szívében

Létezik egy makacs irodalmi paradoxon Magyarországon: hogyan lehetséges, hogy a huszadik század talán legolvasottabb, legtöbbször újra felfedezett szerzője a mai napig nem találta meg a megingathatatlan helyét a hivatalos irodalmi kánonban? Szerb Antal nevét kimondva a legtöbb olvasó azonnal a kamaszkori extázisra, a ködös walesi kastélyokra vagy az itáliai halálvágyra asszociál, miközben a merevebb irodalomtörténeti megközelítések gyakran a lektűr vagy a ponyva kategóriájába próbálják visszazárni.

Erről a feloldhatatlannak tűnő, mégis csodálatos feszültségről beszélgetett Prieger Zsolt zenész, irodalmár, az Anima Sound System és a Szerb Antal Társaság alapítója és Ott Annan a Metropolitan Egyetem tanárával a Nem rossz könyvek 2026. május 21-i epizódjában. A beszélgetés alapján kirajzolódik egy olyan alkotó képe, aki egyszerre volt csapongó zseni, mélyen vallásos, mégis dogmák nélküli gondolkodó, és egy olyan ember, aki mindent tudott az irodalomról, de sosem vette magát annyira komolyan, hogy ne tudjon nevetni rajta.

Az ezerarcú zseni és az éjszakai teák

Szerb Antal élete egy folyamatos, hiperaktív szellemi zsongás volt. Ahogy Prieger Zsolt rávilágít, az író egy igazi huszonnégy órás ember volt, aki szinte modern, figyelemzavaros (ADHD-s) módra csapongott a műfajok, a feladatok és a gondolatok között. Költőként tudós volt, tudósként pedig költő. Nappal tanított, polgári állása volt, éjszakánként pedig literes teák mellett, határidőkkel a nyakában írta azokat a regényeket, amelyek később generációk sorvezetőivé váltak.

Ezzel együtt érdemes eloszlatni azt a romantikus mítoszt, miszerint Szerb a nyomorgó, meg nem értett művész archetípusa lett volna. Bár az írók a korszakban általában komoly anyagi gondokkal küzdöttek, Szerb elismert ember volt. A Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökeként olyan díjakat kapott meg, amelyekért kortársainak – például József Attilának – sokkal többet kellett küzdeniük. Az a fajta mentegetőzés, amit gyakran a barátainak írt leveleiben fogalmazott meg – miszerint például a regényeit csak a pénzért írja –, sokkal inkább tekinthető egyfajta szerb antali „nagyfiúskodásnak”, egy védőpajzsnak, mintsem a valóságnak.

Magas és alacsony kultúra szivacsaként

Szerb Antal alkotói módszerének egyik legizgalmasabb vonása az az attitűd, amit Prieger egyszerűen csak „szivacs-módszernek” nevez. Szerb mindent magába szívott: az archaikus kísértethistóriákat, a ponyvairodalmat, a legmélyebb filozófiát és a teológiát. Számára nem létezett éles határvonal a magas elitkultúra és az alacsony, szórakoztató műfajok között.

Bár gigantikus tudással rendelkezett – gondoljunk csak a Magyar irodalom története vagy A világirodalom története lapjaira –, sosem vált száraz akadémikussá. Könyveit a tudomány és a szubjektív rajongás különleges keveréke hatja át. Ahogy Goethe mondása is tartja: „szürke minden elmélet, de zöld a teória aranyló fája” – Szerb képes volt arra, hogy az irodalomtörténetet életre keltse, és költészetté formálja a filológiát. Ő maga is szívesen olvasott éjszakánként kabarétréfákat, ha nem jött álom a szemére, és esze ágában sem volt emiatt elnézést kérni.

A Pendragon-paródia: Wales, kísértetek és önirónia

Hogyan lehetséges, hogy valaki, akiben egy egész korszak irodalmi tudása sűrűsödik össze, első nagyobb prózai műveként egy walesi kísértethistóriát ír? A A Pendragon legenda első ránézésre valóban kilóg egy komoly tudós életművéből, ám valójában egy rendkívül tudatos, stílusparodisztikus és rajongói gesztus.

Prieger olvasatában a regény egy Umberto Eco-i magasságokba emelkedő stílusparódia, amelyben a gesztusok, a szikrázó párbeszédek és az aforisztikus megnyilvánulások sokkal fontosabbak, mint maga a cselekmény struktúrája. A főszereplő, Bátky János karakterében könnyű felfedezni magát a szerzőt, aki folyamatosan önironikus távolságtartással figyeli a körülötte zajló, sokszor giccsbe hajlóan romantikus brit misztikumot. Szerb imádta a bűnügyi történeteket és az ezotériát, és ezt a szenvedélyét habarcsolta össze egy olyan könyvben, amely a mai napig leteszhetetlen.

Utas és holdvilág: Fejlődés helyett visszafejlődés

Ha van regény, amely Magyarországon valódi kultuszstátusznak örvend, az az Utas és holdvilág. Ennek a könyvnek az egyik legnagyobb varázsa abban rejlik, hogy minden életkorban teljesen mást jelent az olvasónak.

A középiskolások és az egyetemisták elsősorban az Ulpius-univerzum extázisát, a radikális útkeresést, a szexualitás ébredését és a polgári keretekből való kitörés vágyát látják benne. A fiatalok számára ez egy fejlődésregény, a lázadás bibliája. Az idősebb olvasók, vagy ahogy Prieger Zsolt fogalmaz, azok, akik „már egy kicsit érzik a halál illatát”, egészen más rétegeit fedezik fel a szövegnek.

Számukra a regény egy folyamatos halálélmény-keresés, a saját halálunkkal való számvetés története. Különösen erős az a gondolatfutam, amelyet a regényben Waldheim Rudi (akit Szerb egyértelműen kortársáról, Kerényi Károlyról mintázott) fogalmaz meg a halálvágyról. A mediterrán világban a pogány, nyers halálvágyat a vallás sikeresen szublimálta: a meghalás ősi, szexepillel bíró vágyát átalakították a civilizált, tisztes mennyország utáni vágyódássá, miközben a valódi, nyers halál kikerült a társadalom perifériájára, mint valami illetlen dolog, amiről nem szabad beszélni. Szerb Antal visszahozza ezt a tabut a regény lapjaira.

Ugyanakkor az Utas és holdvilág cselekménye nem egy diadalmas megérkezés. Ahogy a podcastban is elhangzott, Mihály története sokkal inkább egy visszafejlődés. A regény végén, amikor az apja Rómában érte jön, Mihály feladja az ifjúkori álmokat, a kalandokat, és visszatagozódik a társadalomba. A záróakkord nem a felszabadulásé, hanem a keserű felismerésé: „élni kell, mint patkányok a romok között.”

A radikális szabadság pillanatai és a női karakterek

A regények, különösen a Pendragon legenda kapcsán gyakran éri Szerb Antalt a szexizmus vádja. A modern olvasó számára a nőkre tett általánosító, sokszor lekezelő megjegyzései bántóak lehetnek. Prieger Zsolt azonban árnyalja ezt a képet. Szerb a való életben végtelenül gátlásos volt, a saját nemi identitásával is hadilábon állt, és a nőkkel kapcsolatos „odamondogatásai” inkább egy bizonytalan kamaszfiú hátbavágásaihoz hasonlítottak, semmint tudatos hímsovinizmushoz. Másfelől az irodalom nem a politikai korrektség terepe.

Azt is fontos látni, hogy Szerb képes volt árnyalt női sorsokat is rajzolni. Az Utas és holdvilág végére a korábban háttérbe szorított, egydimenziósnak tűnő feleség, Erzsi az, aki kivirul, erkölcsi tartást mutat és irányítja a sorsát, míg a főszereplő Mihály teljesen elhervad és elbukik.

Szerb hősei folyamatosan egy radikális, szinte már pusztító szabadságélményt keresnek. Ezt a vágyat maga a szerző egy zseniális metaforával írta le: a szabadság olyan, mint amikor az ember megcsúszik a jeges járdán. Abban a pillanatban, amíg dől hátra, de még nem esett el, kiszakad az egyensúly és a fizika borzalmas törvényei alól, és egyetlen másodpercig tökéletesen, félelmetesen szabad. Ezt a megfoghatatlan szabadságot kereste regényeiben és esszéiben egyaránt.

Egy határok nélküli, univerzális hitvallás

Bár zsidó családba született, fiatalkorában a katolicizmus – részben a cserkészmozgalom és Sík Sándor hatására – mélyen megérintette. Később a napi, tételes vallásgyakorlás kikopott az életéből, ám a katolicizmus univerzalizmusa, a határok nélküli együttérzés és a spirituális tágasság végigkísérte a munkásságát.

Szerb Antal irodalma egy mélyen spirituális, „mindentől katolikus” irodalom, amelyben nincsenek mesterséges távolságok fent és lent, jobbra és balra. Élete végén, amikor a nácizmus és az antiszemitizmus a puszta létét fenyegette, Radnótival ellentétben – aki a kereszténység felé mozdult – ő sorsközösséget vállalt zsidóságával, miközben szellemileg továbbra is a teljes világirodalom univerzális polgára maradt.

Helytállás a halál árnyékában

Szerb Antal történetének leginkább szíven ütő része talán a halála, amely éles kontrasztban áll regényeinek frivol, könnyed, önironikus hangvételével. Amikor a munkatáborban volt, barátai mindent megszerveztek a kimenekítéséhez. A logisztika készen állt, a papírok megvoltak. Szerb Antal azonban visszautasította a szökést.

A döntését egyetlen, megrendítő mondattal indokolta: életében soha nem követett el törvénysértést, és ezt most sem fogja megtenni. Az az ember, aki papíron a polgári normák felrúgásáról, kísértetekről, misztikus szektákról és a társadalmi elvárások elől menekülő alakokról írt, a valóságban, a legvégső krízisben a legszigorúbb morális törvények szerint cselekedett.

Szerb Antal 21. századi reneszánsza

Ahogy a hetvenes-nyolcvanas években Hamvas Béla életműve lassan feltört a tiltások és az elhallgatások alól, úgy találja meg ma is a helyét Szerb Antal a modern kultúrafogyasztásban. Noha az akadémiai kánon talán ma sem tud mit kezdeni ezzel az egyszerre posztmodern és mélyen klasszikus életművel, a közönség sosem engedte el a kezét.

Ma az ő szövegei élnek tovább színházi előadásokban, alternatív irodalomórákon és zenei performanszokban. Mert Szerb Antal regényeiben az a legnagyszerűbb, hogy bárhol nyitjuk ki őket, azonnal úgy érezzük: a szerző leült mellénk egy kávéházban, és beavatott minket a saját, bájosan cinikus, mégis mélyen emberi világába.