Meghívás: egy vacsora, ahol a feszengés a főfogás

A Meghívás nem az a film, amelyet mindenkinek ugyanúgy ad el magát. A négyszereplős, beszélgetésekre épülő amerikai vígjáték a közönségreakciók alapján erősen megosztó, de aki szereti a feszengős, szurkálódó kamaradarabokat, találhat benne valamit.

A Meghívás már az alaphelyzetével jelzi, hogy nem széles gesztusokkal dolgozik, hanem zárt térben, néhány szereplő között próbál feszültséget teremteni. Ez a fajta film inkább lakásdráma-vonalról érkezik, mint klasszikus romantikus vígjáték felől: a hangsúly a mondatok mögötti indulatokon, az elhallgatásokon és a fokozatosan kellemetlenné váló őszinteségen van.

Éppen ezért annak szól igazán, aki kedveli a párkapcsolati játszmákról szóló, szókimondóbb, színészi jelenlétre építő filmeket, és nem bánja, ha a humor nem poénokból, hanem feszengésből, kínos csendekből és egymásnak feszülő karakterekből születik. Aki könnyed, lazán csorgó vígjátékot keres, az valószínűleg nem ezt a jegyet keresi.

A közönségvisszhang alapján is nagyjából ez rajzolódik ki. A film nézőit feltűnően kettéosztja, hogy ezt a hangot mennyire tudják elfogadni. Többen kifejezetten dicsérik a színészi játékot, a rendezés ritmusát és azt, hogy a történet ismerős, felnőtt témákhoz nyúl. Mások viszont éppen azt élték meg teherként, hogy a szereplők sokat beszélnek, egymás szavába vágnak, kiabálnak, és az egész inkább idegőrlő, mint szórakoztató.

Ez nem feltétlenül minőségi ellentmondás, inkább műfaji természetrajz. Az ilyen kamarafilmeknél gyakori, hogy valaki azt mondja rájuk: pontos, vicces és fájdalmasan ismerős, míg más ugyanarra úgy reagál: fullasztó, harsány és túl sok. A Meghívásról beérkező vélemények is ezt a mintát követik. Visszatérő elem, hogy a film szókimondósága és szexuális témái miatt többen a hivatalos 16-os korhatárnál is érettebb közönségnek ajánlanák, még akkor is, ha a visszajelzések szerint nem a konkrét ábrázolás, hanem inkább a beszédmód és a helyzetek kényelmetlensége a lényeg.

Ami mellette szól, hogy láthatóan nem fél attól, hogy a nézőt kizökkentse. Nem akar mindenkinek tetszeni, és ez ma már önmagában karakterjegy. Aki bírja az olyan filmeket, amelyek a szekunder szégyenérzetet is dramaturgiai eszközként használják, annak jó eséllyel működni fog. Aki viszont gyorsabban elveszíti a türelmét a civódó, önleleplező figurákkal szemben, annál könnyen lepattanhat.

A fehérvári mozis közönségnek ezért talán az a leghasznosabb kapaszkodó, hogy a Meghívásra nem feltétlenül a címke miatt érdemes beülni, hanem a hangulata miatt. Ez nem háttérben nézős, nem komfortfilm, és nem is az a fajta vígjáték, amely minden tíz percben biztosít egy nagy nevetést. Inkább olyan mozi, amely után vagy lelkesen szét lehet beszélni a szereplők viselkedését, vagy dühösen vitatkozni lehet róla hazafelé.

És hogy miért most? Mert az ilyen típusú film moziban tud igazán működni vagy éppen látványosan elbukni. Közösségben hamar kiderül, hogy a terem együtt veszi-e a ritmust a kínos humorral, vagy mindenki külön-külön feszeng. A közönségreakciók alapján a Meghívásnál mindkettőre van esély.

Praktikus infók

Meghívás

• Műfaj: amerikai vígjáték
• Korhatár: 16
• Jellemzők: N/A
• Értékelés: 6.8

Kinek lehet jó választás?

Annak, aki szereti a négyszereplős, verbális adok-kapokra épülő, kényelmetlenül őszinte filmeket, és nem riad meg attól, ha egy vígjáték inkább feszélyez, mint simogat. A közönségreakciók alapján ez tipikusan olyan darab, amelyből valaki rajongva jön ki, más pedig alig várja, hogy vége legyen. Pont ezért lehet érdekes: van benne kockázat, és néha ez többet ér, mint a biztos középút.

Kép: https://www.filmtekercs.hu